Nem lett azonnal könnyebb. A lakásban csend volt, néha túlságosan is. Esténként Olja gépiesen várta a kulcs csörrenését a zárban, aztán eszébe jutott, hogy Valera nem jön többé. Voltak napok, amikor elbizonytalanodott: hátha lehetett volna még próbálkozni? Hátha túl hirtelen reagált? De aztán kinyitotta a szekrényt, megtalálta a bögrét pontosan ott, ahol hagyta, meglátta a saját függönyét, és megértette, hogy a dolog már rég nem a bútorról szólt.
Nem akart olyan férjet, aki minden egyes konfliktusnál először azt ellenőrzi, nem sértődik-e meg az anyja. Nem akart egy olyan lakásban élni, amit ő maga fizetett ki még az esküvő előtt, és minden egyes alkalommal bizonygatni a jogát ahhoz, hogy eldöntse, mi álljon a fal mellett.
Egy nap, majdnem egy évvel később, Olja véletlenül összefutott Ljudmila Petrovnával a gyógyszertárnál. Az anyósa hűvösen köszönt, de nem ment el mellette.
— Valera most külön él — mondta. — Albérletben.
— Tudom.
— Hatalmas pénzeket fizet ki érte.
Olja megvonta a vállát.
— Ez az ő döntése.
— Élhetne itthon is.
— Maguknál?
Ljudmila Petrovna elégedetlenül ránézett.
— İgen. De látod, neki minden útban van. Hol nem jó ételt veszek, hol átpakolom a holmiját.
Olja nem bírta ki, és halkan elmosolyodott.
— Előfordul az ilyen.
Az anyósa megértette, mire céloz, és az arca azonnal megkeményedett.
— Ne kárörvendj.
— Nem vagyok kárörvendő. Csak úgy látszik, most már ő is megértette, miről beszéltem.
— A családot ez miatt lerombolni akkor is ostobaság volt.
Olja nyugodtan nézett a volt anyósára.
— A család nem állhat azon, hogy az egyik ember állandóan hallgat, csak azért, hogy a másik meg ne sértődjön.
Ljudmila Petrovna elfordult, és nem válaszolt semmit.
Olja hazament. Este feltette a teavizet, kinyitotta az ablakot, és végignézett a nappalin. A polcrendszer a helyén állott. A polcokon megint ott voltak a könyvei és a fényképei. A függönyök halkan megrebbentek a huzatban. A fotel most közelebb állt az erkélyajtóhoz, mert mostanában így tetszett neki jobban.
Semmi különös. Egy teljesen átlagos lakás. Csak épp most senki sem döntött a tulajdonos helyett arról, hogy melyik tárgy felesleges, hová kell tenni a kanapét, és mit kell kidobni megkérdezés nélkül.
Valera pedig a bérelt egyszobásában az anyja látogatása előtt egyre gyakrabban ismételgette előre a telefonba:
— Anyu, gyere nyugodtan, persze. Csak kérlek, semmit ne pakolj át.
És Ljudmila Petrovna minden egyes alkalommal szinte pontosan úgy megsértődött, mint ahogy egykor Oljára sértődött meg.
Csak most Valera már nem mondta azt, hogy ez hülyeség.
