— De hát ez neki idegen lakás. Ahogy az én anyám lakása is idegen neked. Ez teljesen normális.

— Miért lenne mindjárt „idegen”? Egy család vagyunk.

— A család te vagy meg én. Ő a saját lakásában él.

Ezt a mondatot a férfi később nem egyszer felhányorgatta neki, mintha Olja valami szörnyűséget mondott volna. Ljudmila Petrovna persze szintén megtudta. Valera mindent elmesélt az anyjának. Ezután az anyósa úgy járt át hozzájuk, mint egy megsértődött ember, akit csak udvariasságból tűrnek meg.

De esze ágában sem volt kivonulni az életükből.

Olja próbálta nem háborúig vinni a dolgot. Valóban nem akarta, hogy minden egyes látogatás ellenőrzéssé váljon. Néha hallgatott, ha az anyósa átpakolta a törölközőket. Néha csak csendben visszarakta a dolgokat a helyükre a távozása után. Még az új asztalkendőket is meghagyta egyszer az asztalon, pedig nem tetszettek neki. Azt gondolta: mindegy, legyen ez egy apró kompromisszum.

Egy nap még meg is egyeztek. Egy újabb veszekedés után Olja leült Valerával a konyhában, és csak egyetlen dologra kérte: ha Ljudmila Petrovna változtatni akar valamit, először kérdezze meg. Nem azt kéri, hogy tiltsa meg neki a tanácsadást, nem azt, hogy zavarja el vagy veszekedjen vele. Csak kérdezzen meg.

— Rendben — mondta Valera. — Beszélek vele.

— Tényleg beszélsz vele?

— Igen, Olja. Megértettem.

Néhány hétig csendesebb lett minden. Olja már azt hitte, a férje végre meghallotta őt. Aztán hazaért, és a hálószobában egy másik ágyterítőt talált.

— Anyu azt mondta, ez csak ideiglenes — kezdte azonnal magyarázni Valera. — A miénket elvitte kitisztítani.

— És engem megkérdezett valaki?

— Na, már megint kezded.

És Olja ekkor értette meg először, hogy a dolog már rég nem azon múlik, képes-e Valera átadni a kérését az anyjának. Képes rá. Csak épp nem tartja azt elég fontosnak.

Csakhogy az apróságokból nagyon gyorsan szabály lett.

Ha Olja felháborodott, Valera azt mondta rá, hogy „túlságosan elvi kérdést csinál mindenből”. Ha hallgatott, Ljudmila Petrovna úgy döntött, hogy akkor mindent szabad. És a férje minden egyes alkalommal a számára legkényelmesebb megoldást választotta: megkérte a feleségét, hogy engedjen, mert az anyjával nem volt kedve vitatkozni.

— Nem érted meg, hogy így egyszerűbb? — mondta. — Ő egy óra múlva elmegy, mi meg itt maradunk. Miért kell felfújni?

— Mert egy hét múlva megint eljön.

— Hát eljön. Ő az anyám.

— Én nem tiltom meg neki, hogy eljöjjön. Csak azt kérem, hogy ne gazdálkodjon itt.

— Te mindent úgy fogalmazol meg, mintha ő az ellenséged lenne.

— Te meg mindent úgy fogalmazol meg, mintha nekem tűrnöm kellene csak azért, hogy neked kényelmes legyen.

Az utolsó évben Olja egyre gyakrabban vette észre, hogy Valera maga is az anyja szemével kezdte nézni a lakást. Ha Ljudmila Petrovna azt mondta, hogy az asztal rossz helyen áll, két nap múlva Valera bedobta, hogy arrébb kellene tolni. Ha kritizálta a szekrényt, a férje hirtelen hibákat talált benne. Mintha nem is lett volna saját véleménye mindaddig, amíg az anyja meg nem súgta neki.

És most itt van ez a nappali.

Olja megint körülnézett. A szétszedett polcrendszer az erkélyajtónál különösen szánalmasan festett. Korábban könyvek, fényképek, egy iratos doboz és néhány emlék volt rajta. Most minden egy kupacba gyűjtve hevert az ablakpárkányon meg az új komódon.

— Ki engedte meg, hogy szétszereljétek a bútort? — kérdezte.

— Olja, hát nem tönkretettük — mondta Valera már ingerülten. — Anyu ajánlott egy normális opciót. Én meg beleegyeztem.

— Mibe egyeztél bele? Hogy átalakítsátok a lakásomat, amíg nem vagyok itthon?

— Már megint kezdődik.

— Nem, Valera, most fog ez végleg befejeződni.

Ljudmila Petrovna felemelte az állát.

— Nem értem ezt a hálátlanságot. Majdnem húszezer rubelt költöttem erre a komódra. A függönyöket leszedtem, mert már rég ki kellett volna cserélni őket. Ez a polcotok meg amúgy is mindjárt szétesik.

— Az az én polcom. És ha szétesik, majd én eldöntöm, mikor dobom ki.

— De miért kell mindig azt hajtogatni, hogy „enyém”, meg „enyém”? — szólt közbe a férje. — Mi vagyok én itt, albérlő?

Olja hirtelen felé fordult.

— Nem. A férjem vagy. Ezért nem értem különösen, miért segítesz az anyádnak megtenni azt, amire mindkettőtöket kértelek, hogy ne tegyétek.

— Mert nem csinált semmi rosszat!

— Az engedélyem nélkül alakította át a szobát.

— Az én segítségemmel!

— İgen, Valera. Pontosan ez a legrosszabb az egészben.

A férfi egy pillanatra elhallgatott.

— Ne beszélj így anyuról.

— Nem róla beszélek. Rólad beszélek.

— Most úgy állítod be őt, mint valami őrült öregasszonyt, aki idejött mindent szétrombolni.

— Én nem ezt mondtam.

— De pontosan úgy viselkedsz. Az ember jót akart nektek, te meg megérkezel, és egyből ordítasz.

Olja idegesen elnevette magát.

— Nekünk? Kinek az a „nekünk”? Engem meg sem kérdezett, hogy akarom-e ezt a komódot.

— Mert tudta, hogy megint makacskodni fogsz!

Na, ez után a mondat után vált minden teljesen világossá. Vagyis előre tudták, hogy ő ellenezni fogja. Ezért csináltak mindent abban a pár napban, amíg ő nem volt itthon.