— Olja, kérlek, csak ne a küszöbön állva kezdd ezt, jó?

Valera az első időszakban szintén ezt a verziót támogatta. Mesélte a barátainak, hogy a felesége egy átrendezés miatt csinált cirkuszt, és „papírokkal a kezében” rakta ki őt. De az anyjánál élni nem volt annyira kényelmes, mint ahogy emlékeiben élt.

Ljudmila Petrovna azonnal bekapcsolta a megszokott gondoskodó üzemmódot.

— Valera, miért vetted ezt a kolbászt? Mondtam már, hogy zsíros.

— Anyu, én ezt szeretem.

— Ha szereted, az még nem jelenti azt, hogy mindenfélét meg kell enned.

Egy hét múlva átrakta az ingeit egy másik szekrénybe, mert „ott kényelmesebb”. Aztán átpakolta a töltőket az éjjeliszekrényről. Aztán elkezdte kérdezgetni, miért jár haza tíz óra után.

— Anyu, harmincöt éves vagyok — mondta egyszer a férfi.

— És akkor mi van? Aggódom.

— Nem tartozom elszámolással.

— Én nem kényszerítelek semmire. Csak tisztelni lehetne azt az embert, akivel együtt élsz.

Ez a mondat valamiért különösen fejbe kólintotta.

Az első hónapokban Valera még mindig reménykedett abban, hogy Olja felhívja. A lány nem hívta. Csak a gépek és a dokumentumok miatt találkoztak. A hűtőt Oljánál hagyták, a tévét elvitte Valera, a mosógép árát pedig kifizette neki pénzben. Hűvösen beszéltek, a békülés legkisebb kísérlete nélkül.

Amikor Valera végül megkérdezte:

— Te tényleg mindent eldöntöttél?

Olja azt válaszolta:

— Azon a napon döntöttem el, amikor megláttam a szétszedett polcot. De nem a polcon múlt.

A férfi ellenkezni akart, de aztán mégsem tette.

Fél év után az anyjánál már nem bírta tovább. Bérelt egy kis egyszobás lakást a munkahelye közelében. Érezhető összeg ment el rá, a berendezés egyszerű volt, de hosszú idő óta először volt egyedül.

Az első hetekben még tetszett is neki. Vett egy új asztalt, berakott egy tévét, felakasztotta a ruháit úgy, ahogy ő akarta. Senki sem nyúlt a bögréihez. Senki sem mondta meg, hol kell feküdniük a zokniknak.

Aztán Ljudmila Petrovna elkezdett átjárni.

Első alkalommal ételt hozott és kitakarította a konyhát. Másodszor felcserélte a lábosokat, mert „így logikusabb”. Harmadszor megigazította a függönyöket, és közölte, hogy ferdén lógnak.

— Anyu, ne csináld — mondta ingerülten Valera.

— Mit ne csináljak?

— Ne pakolj át mindent.

— Én csak rendet raktam.

Egy hét múlva hazaért, és látta, hogy a munkájához kapcsolódó iratos doboza átkerült az asztalról a szekrény legfelső polcára.

— Hozzányúltál a papírjaimhoz?

— Ott hevertek szem előtt.

— Az asztalomon feküdtek!

— És akkor mi van? Rendes helyre tettem őket.

Valera elhallgatott. A szeme előtt hirtelen nagyon tisztán megjelent Olja, amint a felforgatott nappali közepén áll. A leszedett függönyök. A szétszerelt polcelem. A dühös kérdése: „Emlékeztek még, kié ez a lakás?”

Akkor hisztérikának tartotta a lányt. Most valamiért ő maga érzett vágyat arra, hogy ordítson.

— Anyu, kérlek, semmihez ne nyúlj itt. Ez az én otthonom.

Ljudmila Petrovna megdermedt, kezében a konyharuhával.

— Na hát!

— Nem akarok veszekedni. Csak ne nyúlj a dolgaimhoz kérdezés nélkül.

— Szóval te is beálltál a sorba.

— Miféle sorba?

— Olja ellened hangolt. Én mindent megttettem értetek, ti meg mindketten most valami szörnyetegnek állítotok be.

— Senki nem állít be téged szörnyetegnek.

— Hát persze. Csak az egyik azt mondja, hogy „ne nyúlj hozzá”, a másik meg egyenesen kirúgta a fiamat a lakásból.

A nő halálosan megsértődött, és korábban elment, mint ahogy tervezte.

Valera ott maradt a bérelt konyhájában, és életében először őszintén végiggondolta, hányszor mondta Olja szinte ugyanezeket a szavakat. Nyugodtan. Aztán ingerülten. Aztán már kiabálva. Ő meg minden egyes alkalommal ugyanazt válaszolta: „De hát anyu csak jót akar”.

Néhány nap múlva az anyja megint felhívta, és megkérdezte, mikor jöhet át. Valera a szombatot nevezte meg, és szinte gépiesen hozzá tette:

— Csak semmit ne vegyél nekem a lakásba. És átpakolni sem kell semmit.

— Már megértettem — válaszolta hűvösen Ljudmila Petrovna. — Úgy látszik, mostantól csak írásos engedéllyel lehet hozzád benézni.

A férfi azt akarta mondani, hogy túloz, de hirtelen meghallotta ebben a mondatban a saját korábbi hangját. Pontosan így válaszolt régen Oljának — képtelenségnek állította be a kérését, csak hogy ne kelljen elismernie: a lánynak joga van kérni. Valera elhallgatott. Ez a felismerés most először kellemetlenebb volt magánál a veszekedésnél is.

Nem hívta fel a volt feleségét. Talán szégyellte magát. Talán tudta, hogy már késő. A válást addigra már befejezték.

Olja ezalatt visszaállította a lakást a megszokott állapotába. Először megkérte a szomszédot, hogy segítsen behozni a polcot az erkélyről. Két polclapot ki kellett cserélni, mert Valera a szétszereléskor megsértette a rögzítéseket. Talált hasonlókat egy bútorboltban, este pedig mindent összerakott a helyére. Másnap felakasztotta a régi függönyöket.

Az új komódot nem dobta ki. Odaadta Valerának, amikor a férfi elvitte az utolsó holmijait.

— Add vissza az anyádnak — mondta. — Ő vette.

— Megtarthatod.

— Nem kérem.

A férfi csak bólintott.

A fotelt Olja megint az ablak mellé tette. Aztán egy hónap múlva áttolta a másik sarokba. Csupán azért, mert ő maga úgy kívánta. És abban a pillanatban elkapta magát egy vicces gondolaton: most már akár minden áldott nap körbe-körbe tologathatná ezt a fotelt, senki sem fog odarohanni, hogy elmagyarázza, hogy rossz helyen áll.