Olja levette a táskát a válláról, és ledobta a fotelre, a leszedett függönyök tetejére.
— Vagyis szándékosan megvártátok, amíg elutazom?
— Senki nem várt semmire — mondta gyorsan Valera.
— A polc csak úgy véletlenül szerelődött szét pont ezen a három napon?
— Anyu talált egy akciós komódot.
— Valera, ne csinálj belőlem hülyét.
Ljudmila Petrovna megint közbeszólt:
— Én ajánlottam. Valera eleinte habozott. Úgyhogy nem kell rászállni.
— Hát persze — mondta Olja. — Ő maga nálad sosem tehet semmiről.
— Na látod! — Valera felemelte a hangját. — Ugye megkértelek, hogy ne bántsd anyut!
Olja a férjére nézett, aztán az anyósára, majd megint a szétszerelt bútorra. Három év apró engedményei hirtelen egyetlen egyértelmű képpé álltak össze. A férfi megint nem a saját otthonuk védelmét követelte tőle, hanem azt, hogy az anyjának legyen kényelmes.
— Valera, te meg az anyád teljesen megőrültetek?! Emlékeztek még, kié ez a lakás?! Hazajövök, és minden egyes alkalommal azt látom, hogy megint átpakolt valamit, kidobott valamit, vagy kitalálta, hogy átalakítja, te meg még elvárod tőlem, hogy hallgassak, és ne bántsam meg! Elég volt, fejezzük be! Ha ennyire függsz az anyád véleményétől, fogd a cuccaidat, és menj hozzá lakni!
A lány valóban kiabált. Három nap utazás után, a leszedett függönyök, az erkélyre száműzött polc és ezer végtelen „anyu csak jót akart” után már képtelen volt nyugodtan beszélni.
Valera nézett rá, s eleinte mintha el sem hitte volna.
— Tessék?
— Hallottad.
— Kirúgsz egy bútor miatt?
— Nem a bútor miatt.
— Akkor meg mi miatt? Mert az anyám vett egy komódot?
— Mert te évek óta az ő nyugalmát választod ahelyett, hogy nekem jogom lenne dönteni a saját otthonomban.
— Már megint miféle jogok! Házasok vagyunk!
— Pontosan. De te úgy viselkedsz, mintha hárman lennénk ebben a házasságban, és a legfontosabb ember nem én vagyok, és nem is te.
Ljudmila Petrovna elsápadt.
— Valera, én elmegyek. Nem fogom hallgatni, ahogy itt megaláznak.
Olja felé sem fordult.
— Most nem magáról van szó.
— Na hát! És miattam kiabálsz?
— A fiára kiabálok. Mert pont neki kellett volna azt mondania magának: „Anyu, ne nyúlj hozzá”. De neki egyszerűbb volt nekem azt mondani: „Tűrj egy kicsit”.
Valera közelebb lépett egy lépést, de megállt két méterre tőle.
— Olja, bekattantál. Ha lehűlsz, majd beszélünk.
— Nem. Én már nagyon régen nem kattantam be. Éppenséggel túl sokáig hűltem le.
— Egyáltalán felfogod, mit beszélsz? Négy éve itt élek.
— Felfogom. És a lakás attól még nem vált a tiéddé.
— De nekem a te lakásod egyáltalán nem kell!
— Nagyszerű. Akkor nem lesz probléma összeszedni a cuccaidat.
A férfi most már a korábbi magabiztosság nélkül nézett rá.
— Te ezt komolyan gondolod?
— İgen.
— És mi lesz, válás?
— Én most azt mondom, hogy te nem élsz itt többé. A többiről majd később döntünk.
Ljudmila Petrovna összepréselte az ajkát, és hirtelen felkapta a táskáját.
— Menjünk, Valera. Ha már itt idegennek néznek minket, nincs miért megalázkodni.
— Anyu, várj.
— Mit várjak? Kirúg téged.
Olja az egész este folyamán először nézett egyenesen az anyósára.
— Nem a maga komódja rúgja ki őt. Az rúgja ki, hogy még mindig nem tanult meg a magától független férj lenni.
Ljudmila Petrovna nem válaszolt semmit. Ő ment el elsőként.
Valera ottmaradt. Még vagy húsz percig vitatkoztak. A férfi hol dühöngött, hol próbálta viccre fordítani az egészet, hol azt hajtogatta, hogy Olja holnapra maga fogja megbánni. Aztán elkezdte bizonygatni, hogy mivel házasok, a lány nem teheti meg csak úgy, hogy elküldi őt.
— A közös vagyont rendesen elosztjuk — válaszolta Olja. — A gépeket, amiket együtt vettünk, mindent korrekten. De a lakást én vettem évekkel az esküvő előtt. Ezt te is nagyon jól tudod.
— Nagyon kényelmes, hogy ezt most felhoztad.
— Nem most hoztam fel. Én ezt soha nem felejtettem el.
Azon az éjszakán Valera nem ment el. A nappaliban aludt a kanapén, Olja pedig bezárkózott a hálószobába. Reggel alig szóltak egymáshoz. Este a férfi későn ért haza a munkából, demonstratívan hangosan kinyitotta a hűtőt, evett, és újra lefeküdt a nappaliban. Valószínűleg arra számított, hogy Olja lehiggad.
Ám két nap múlva a lány elé tette a kormányablakból kikért lakásdokumentumok másolatait az asztalra.
— Ez mire jó? — kérdezte a férfi.
— Hogy ne mondhasd többé, hogy indulatból döntök.
— Te teljesen megőrültél?
— Nem. Csak nem gondoltam meg magam.
Ekkor esett le neki a tantusz.
A férfi elkezdett ténylegesen csomagolni. Először a ruháit és a laptopját vitte el. Aztán a szerszámokat. Aztán a könyvek egy részét. Valera még mindig azt hajtogatta, hogy csak „pár hétre költözik el, amíg a lány meg nem nyugszik”. Olja nem vitatkozott. Néhány nap múlva a férfi átköltözött az anyjához.
Ljudmila Petrovna eleinte még örült is. Nem is titkolta ezt az ismerősök és a rokonok előtt. Azt mondta, ő már rég figyelmeztette a fiát: Olja túl önálló, nem tudja tisztelni az idősebbeket, és egyáltalán a világ urának képzeli magát csak azért, mert korábban vett két szobát egy panelházban.
