— Olja, kérlek, csak ne a küszöbön állva kezdd ezt, jó?

Eleinte Valera még óvatos volt. Ha valamit ki akart akasztani a falra, vagy új bútort akart venni, megkérdezte Olját. A lány is kikérte a véleményét, mert úgy gondolta: ha már együtt élnek, az otthonuknak mindkettőjük számára kényelmesnek kell lennie. Valera választott új matracot, Olja az előszobaszekrényt. A férfi ragaszkodott a nagy tévéhez, a lány az ablak melletti íróasztalhoz. Senki sem emlékeztette a másikat arra, hogy kinek a pénzéből vették egykor a falakat. Ezért Olja később különösen sokáig nem tudta megérteni, hogyan lopózott be az életükbe fokozatosan egy teljesen más logika: az ő véleménye egyszer csak „makacssággá” vált, az anyja véleménye pedig szinte kész, megfellebbezhetetlen döntéssé.

Egyszer, még a házasságuk második évében, Valera vacsora közben megjegyezte:

— Anyu szerint ki kellene cserélnünk a konyhaasztalt.

— És szerintünk? — kérdezte Olja.

— Hogy érted ezt?

— Arra vagyok kíváncsi, hogy te mit gondolsz. És én mit gondolok. Mi eszünk ennél az asztalnál, nem ő.

A férfi akkor elnevette magát, és azt mondta, hogy a lány csak kötekedik. De Olja megjegyezte magának ezt a pillanatot. Etteleptől kezdve egyre gyakrabban kezdődtek úgy a beszélgetések, hogy „anyu azt mondja”, „anyu azt tanácsolja”, „anyu észrevette”. És ha Olja nem értett egyet, Valera nem az érdemi kérdésről vitatkozott. Az anyai gondoskodás puszta tényét kezdte védelmezni, mintha a felesége nem a függönyöket vagy a szekrényt kérdőjelezte volna meg, hanem a férfi anyja iránti szeretetét.

Az első problémák nem a pénz és még csak nem is a háztartás miatt kezdődtek. Ljudmila Petrovnával kezdődtek.

Az anyósa eleinte ritkán járt át. Hozott süteményt, mesélt a hírekről, kérdezősködött a munkáról. Olja még örült is, hogy a férje anyjával úgy tűnik, sikerül normális viszonyt kialakítani. Ám hamarosan Ljudmila Petrovna úgy kezdett viselkedni a más otthonában, mintha csak elfelejtettek volna külön kulcsot adni hozzá neki.

Olja először azt vette észre, hogy a konyhában az összes edény máshogy áll. A tányérok átkerültek a felső szekrénybe, a csészék egy másik polcra, a lábosok a mosogató alá.

— Valera, te pakoltál át? — kérdezte este.

— Anyu — válaszolta a férfi nyugodtan. — Azt mondja, így kényelmesebb.

— Kinek?

— Hát úgy egyáltalán, kényelmesebb.

Olja akkor még csak elnevette magát, és mindent visszarakott a helyére. Egy hét múlva Ljudmila Petrovna megint átrendezte a konyha felét a saját szájíze szerint.

— Ljudmila Petrovna, ne csinálja ezt, kérem — mondta Olja most már nyíltan. — Hozzászoktam, hogy minden ott van, ahol van.

— Jaj, én csak segíteni akartam. Sokat dolgozol, nem veszed észre a nyilvánvaló dolgokat.

— Észreveszem. Nekem így kényelmes.

Az anyósa megsértődött. Este pedig Valera hozta fel a témát:

— Olja, hát olyan nehéz lett volna ezt finomabban mondani?

— Normálisan mondtam.

— Anyu fél napig itt forgolódott.

— És miért pakolta át fél napig az én szekrényeimet?

— Mert segíteni akar.

Aztán megjelentek a sötétítők. Ljudmila Petrovna minden különösebb ok nélkül hozta őket, és kijelentette, hogy a konyhában „túlságosan kopár minden”. Olja azt válaszolta, hogy ő a reluxát szereti. Az anyósa úgy sóhajtott fel, mintha a meny tudatosan mondott volna le az utolsó esélyről is, hogy emberi módon éljen.

Egy hónap múlva eltűnt a régi kilépő szőnyeg a mosogató elől.

— Hol a szőnyeg? — kérdezte Olja.

— Jaj, kidobtam — mondta könnyedén Ljudmila Petrovna. — Már teljesen rojtos volt a széle. Veszek majd egy normálisat.

— Miért dobálja ki a dolgaimat?

— Olga, ne beszélj már velem úgy, mintha elvittem volna tőled a tévét! Ez egy pár filléres rongy volt.

És Valera megint az anyja mellé állt.

— Olja, hát ő csak jót akar. Olyan nehéz nem csinálni a cirkuszt egy ekkora hülyeségből?

Olja ekkor haragudott meg először igazán a férjére. Nem is az anyósára. Ljudmila Petrovnával minden világos volt: az az asszony hozzászokott, hogy minden beleszólást gondoskodásnak tekintsen. De Valera látta, hogy ez a feleségének rosszul esik, és mégis azt követelte tőle, hogy tűrjön, csak nehogy az anyja elszomorodjon.

— Nem a szőnyegről van szó — magyarázta Olja. — Hanem arról, hogy engem meg sem kérdeznek.

— Hát ki akadályoz meg abban, hogy vegyél egy újat?

— Valera, te komolyan nem érted?

— Én azt értem, hogy ti mindketten bolhából csináltok elefántot.

Innentől kezdve az apróságok megszaporodtak. A hálószobai ágyterítő Ljudmila Petrovna szerint túl sötét volt – hozott egy sajátot. A falon lévő fényképek „nem középen” lógtak – átrendezte őket. A fotel szerinte túl sok helyet foglalt – egy nap Olja arra ért haza a munkából, hogy a fotel a hálószoba ajtaja mellett áll.

— Valera, tedd vissza a fotelt — mondta.

— De hát tök jól áll itt is.

— Nem véletlenül tettem az ablak mellé.

— Most egy fotel miatt fogsz veszekedni?

— Én most nem a fotel miatt veszekszem. Azért veszekszem, mert az anyád idejön, és úgy intézkedik, mintha az otthonában lenne.

Valera azonnal megfeszült.

— Ne nevezd idegennek a lakást anyám előtt.