Pike pánikszerűen próbált fedezéket keresni az egyik gyóntatószék mögött, de Victor gyorsabb volt nála. Egyetlen pontos lövéssel lábon lőtte a korrupt detektívet. Pike ordítva roskadt a kőpadlóra, kiejtve kezéből a fegyvert, és a térdét szorongatva vonszolta magát a véráztatta köveken.

Damian Cross egyedül maradt a templomhajó közepén, a reflektorok vakító fénycsóvájában. Az elegáns kasmírkabátot por és vér pettyezte. A gőg és a magabiztosság nyomtalanul eltűnt az arcáról; szemeiben a sarokba szorított, gyáva állat rettegése lüktetett.

Megfordult, hogy a főkapu felé meneküljön, de Gabriel már ott állt előtte.

A mozdulat túl gyors volt ahhoz, hogy Cross felfoghassa. Gabriel egyetlen kézmozdulattal ragadta meg a férfi selyemsálját, maga felé rántotta, és olyan erővel sújtott le a pisztolya markolatával Cross arcára, hogy a milliárdos orrcsontja azonnal reccsenve tört ketté.

Damian a hátára zuhant, vért köpve a kőlapokra. Felnézett a fölé magasodó férfira, és az ajkai remegni kezdtek.
– Nem… nem teheted meg… tudod, ki vagyok én? Az apám… a politikusok… mindent elpusztítanak, amihez közöd van!

Gabriel nem válaszolt. Rálépett Cross mellkasára, pontosan akkora nyomást gyakorolva rá, hogy a férfi alig kapjon levegőt. Aztán hátrapillantott.

– Helena – mondta Gabriel nyugodtan. – Jöjjön ide.

A nő lassan kilépett az oszlop árnyékából. A kezében még mindig ott volt a fekete merevlemez tokja. Léptei nem remegtek többé. Megállt a földön fekvő férje mellett, és lenézett rá.

Damian felpillantott a feleségére, és a tekintetében felvillant a manipuláció utolsó, szánalmas kísérlete.
– Helena… kérlek… ments meg. Te nem ilyen vagy. Szeretlek… tudod, hogy csak az idegeim mondták fel a szolgálatot… segíts nekem!

Helena hosszan nézte a férfit, akitől hónapokon át rettegett, aki megnyomorította a testét és a lelkét, aki elhitette vele, hogy értéktelen és magára maradt a világban. De ahogy most ránézett – a földön fetrengő, vérző, rettegő roncsra –, rájött, hogy a félelem eltűnt belőle. Csupán a végtelen, fagyos megvetés maradt a helyén.

– Hat hónapig könyörögtem neked, Damian – mondta Helena, és a hangja tisztán zengett a gótikus boltívek alatt. – Most te könyörögsz nekem. És az én válaszom ugyanaz, mint amit te adtál nekem Lake Forestben: A tetteidnek következményei vannak.

Ránézett Gabrielre, majd bólintott.
– Nincs több mondanivalóm neki.

Gabriel bólintott. Levette a lábát Cross mellkasáról, majd Victornak intett.
– Hívd a szövetségi ügyészséget. Nem a helyi rendőrséget, hanem Marcus Vance-t az Igazságügyi Minisztériumtól. Arthur Vance unokaöccsét. Mondd meg neki, hogy a nagybátyja gyilkosai itt várják a Szent Katalin-templomban, a teljes Mercer-aktával együtt.

Victor vigyorogva bólintott, és elővette a telefonját.

Gabriel ekkor Pike felé fordult, aki a földön fekve, a vérző lábát szorongatva nyöszörgött. Gabriel leguggolt a korrupt zsaru mellé, pontosan úgy, ahogy órákkal ezelőtt Helenához guggolt a sötét sikátorban.

– Emlékszik arra a mosolyra a raktárban, Pike? – kérdezte Gabriel halkan.

Pike fehéredő arccal, rettegve rázta a fejét.
– Kérlek, Voss… csak a parancsot követtem… fizettek…

– Tudom – mondta Gabriel, és a szemeiben meg sem rezdült az irgalom. – De a számlát most nekem kell kiegyenlítenie.

Gabriel felállt, és a fegyverét elrakva elfordult. Két embere azonnal Pike-hoz lépett, hogy bilincsbe verjék, mielőtt a szövetségiek megérkeznének.

V. FEJEZET: HAJNAL A TÓ FELETT
Négy órával később a horizont lassan derengeni kezdett a Michigan-tó felett. A fagyos éjszakai vihar elült; a felhők résein keresztül halványkék és acélszürke fények törtek át, megcsillanva a hullámok taraján.

Gabriel magánbirtokának teraszán, magasan a tópart felett, Helena a korlátnak támaszkodva figyelte a felkelő napot. Egy vastag, meleg gyapjúpulóvert viselt, kezében egy gőzölgő teásbögrét tartott. Az arcán lévő zúzódások még mindig látszódtak, a teste még sajgott a fájdalomtól, de a tartása… a tartása egy szabad emberé volt.

Léptek neszét hallotta a háta mögött. Gabriel lépett ki a teraszra, kezében egy fekete bőrmappával.

– Vance átvette az anyagokat – mondta a férfi, megállva a nő mellett. – Az FBI különleges ügynökei fél órával ezelőtt zárolták a Mercer Infrastructure összes számláját. Charles Mercert a saját lake foresti rezidenciáján tartóztatták le, hűtlen kezelés, pénzmosás és bűnszervezetben elkövetett gyilkosságra való felbujtás gyanújával. Damian Cross ellen a vádemelés életfogytiglanra szól. Pike már mindent bevallott, hogy elkerülje a maximális büntetést.

Helena némán hallgatta a szavakat. Egyetlen könnycsepp gördült le az arcán, de ez nem a fájdalom könnye volt. A megkönnyebbülésé, a szabadságé.

– Az apám… nem fog kijönni onnan, ugye? – kérdezte halkan.

– Soha többé – felelte Gabriel határozottan. – A bizonyítékok, amiket maga hozott ki abból a falból, megdönthetetlenek. A város legbefolyásosabb ügyvédei sem menthetik meg őket.

Helena a tó felé fordította a tekintetét, ahol a reggeli napfény lassan aranyra festette a vizet.
– Amikor tegnap éjjel a sárban feküdtem, arra kértem, hogy öljön meg. Azt hittem, a halál az egyetlen kiút. Hogy Damian és az apám olyanok, mint az időjárás: elkerülhetetlenek, megállíthatatlanok.

Gabriel lassan megrázta a fejét.
– Senki sem megállíthatatlan, Helena. Csak az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy a szörnyetegek is húsból és vérből vannak, amíg valaki nem áll eléjük, és nem kéri számon rajtuk a bűneiket.