A megadott történet alapján itt olvasható a kibővített, mélyrehatóan kidolgozott, atmoszférikus és feszültséggel teli regényváltozat magyar nyelven. A felesleges szóismétlések és töredezett tőmondatok helyett a szöveg gazdag pszichológiai ábrázolással, noir hangulatú chicagói miliővel és plasztikus leírásokkal kelti életre a raktárépületi patthelyzetet, Helena tragikus vallomását és az éjszakai templomi konfrontációt.

– Igen.

– Akkor pontosan tudnia kellene, hogy a nő zavart. Nem beszél tisztán, téveszméi vannak.

Gabriel nem sietett a válasszal. Végigmérte a detektív testtartását, a drága svájci órát a csuklóján, az idegesen rángatózó nyaki verőeret.
– Mennyit fizet Damian azért, hogy a kutyájaként szaglásszon az esőben?

Halálos csend telepedett a raktárra. A víz csepegése hirtelen fülsiketítőnek tűnt. Pike állkapcsa megfeszült, a fogai összekoccantak.
– Vigyázzon a szájára, Voss. Nem felejtheti el, kivel beszél.

– Maga sétált be az én épületembe öt fegyveres zsoldossal – jegyezte meg Gabriel halkan. Körbenézett a sötét boltívek alatt. – Ha valakinek vigyáznia kellene, az nem én vagyok.

Hivatalosan a raktárépület nem Gabriel tulajdona volt; papíron egy rég csődbe ment logisztikai cég felszámolási vagyonához tartozott. De ezen a partszakaszon senki nem mert volna vitatkozni Gabriel tulajdonjogával.

Pike érezte, hogy a talaj csúszik ki a lába alól. Hangnemet váltott, megpróbálva a bürokrácia súlyával fenyegetőzni.
– Hivatalos bírósági végzésünk van Mrs. Cross felügyeleti jogáról. Ideiglenes orvosi és gondnoksági határozat.

– Ki írta alá? – kérdezte Gabriel.

– Egy bíró.

– A nevére lennék kíváncsi.

– Az bizalmas információ. Nem tartozik magára.

– Ebben az esetben – mondta Gabriel, és hangjában megjelent egy olyan mély, fojtott fenyegetés, amely még a kinti szél zúgását is elnyomta –, forduljanak meg, és távozzanak.

Pike arca eltorzult a dühtől. Az ösztönei cserbenhagyták: a keze megindult a kabátja alá rejtett pisztolytáska felé.

Nem jutott el a fegyver markolatáig.

Négy vékony, tűhegynyi vörös lézerpont jelent meg egyszerre a detektív mellkasán, közvetlenül a szíve felett. A mellette álló öt férfit ugyanabban a másodpercben további lézerfények borították be – a homlokukon, a torkukon, a fegyvert tartó kezeiken vöröslött a halálos pontosságú célzás.

Fenn, a raktár sötétbe burkolózó acél futóhídjain árnyak mozdultak meg. Gabriel nem hat embert hozott magával a találkozóra. Tizennégyen voltak odasent, mesterlövész puskákkal, a hangtompítók fémes kattanása nélkül, teljes készültségben.

A csend megfagyott. Pike emberei dermedten álltak, egyikük sem mert még egy mélyebb lélegzetet sem venni.

Pike lassan, milliméterről milliméterre emelte fel mindkét kezét mellmagasságba. A tenyerei fehérek voltak a feszültségtől.
– Hibát követ el, Voss. Óriási hibát.

Gabriel tekintete szinte unottnak tűnt, mintha csupán egy kellemetlen rovart figyelne a falon.
– Maga lépett be magánterületre házkutatási parancs nélkül. Megpróbált elhurcolni egy súlyosan sérült nőt az akarata ellenére.

– Most hirtelen jogászt akar játszani velem? – sziszegte Pike.

– Nem – válaszolta Gabriel, s a szemeiben megvillanó ridegség még a kinti fagyos vizet is megszégyenítette. – Azt akarom, hogy húzzon el innen, amíg még hajlandó vagyok egyben kiengedni magát az ajtón.

Pike hosszú másodpercekig állta a tekintetét. A gyűlölet és a tehetetlenség mérgező elegye lüktetett a tekintetében. Végül lassan megfordult, és intett az embereinek, hogy hátráljanak. De mielőtt elérte volna a nyitott kaput, megállt, hátrapillantott a ládák mögé, és emelt hangon odakiáltott:
– Az apja látni akarja, Mrs. Cross! Azt akarja, hogy térjen haza!

Helena teste azonnal kontrollálatlan remegésbe kezdett. A neve hallatán a lábai felmondták a szolgálatot, összecsuklott a betonon.

Pike látta ezt a ládák közötti résen keresztül. És elmosolyodott.

Gabriel látta a mosolyt. Egy apró, megvető görbület volt csupán a zsaruk arcán, de ez az egyetlen félmosoly pecsételte meg Aaron Pike sorsát. Ebben a pillanatban dőlt el, hogy a detektív soha többé nem fog büntetlenül végigsétálni a Michigan Avenue-n.

A motorok felbőgtek odakint, majd a fekete terepjárók kerekei felverték a sarat, ahogy elhagyták a dokkokat. Amikor a fényszórók utolsó pászmái is eltűntek a falakról, Gabriel azonnal megfordult, és Helena felé indult.

A nő a legsötétebb sarokba húzódott vissza, a térdeit a mellkasához szorítva, arcát a karjaiba temetve. Nem sírt; a sokk és a rettegés túl mély volt a könnyekhez.

– Vissza fognak jönni – suttogta Helena anélkül, hogy felnézett volna. A hangja rekedt volt, mint a száraz levelek zizegése.

– Tudom – mondta Gabriel, megállva előtte tisztes távolságban.

– Nem lett volna szabad megállítania őket.

– Miért nem?

– Mert most már tudják, hogy maga is benne van. Hogy segít nekem.

Gabriel megvonta a vállát. Nem volt benne színpadias póz; a mozdulat természetes volt, mint a lélegzetvétel.
– Már azelőtt tudták, hogy ideértek volna.

– Nem ismeri az apámat. Nem győzheti le őt. Senki sem győzheti le őket.

Gabriel leguggolt elé. Nem ért hozzá, nem kényszerítette, hogy felnézzen, csupán a szemmagasságába ereszkedett.
– Nem áll szándékomban legyőzni senkit, Helena.

A nő lassan felemelte a fejét. Szétzilált, sötét haja a homlokára tapadt, szemei körül mély árnyékok húzódtak, az arcán lévő vágás szélei vörösen izzottak a hidegben.
– Akkor mégis mit akar? Miért csinálja ezt?

– Meg akarom tudni, mi történt valójában.

– És azután? Ha megtudja?

– Azután eldöntjük, hogyan fizessenek meg érte.

Helena kesernyésen, szinte hisztérikusan felkacagott.
– Úgy beszél, mintha a világ igazságos hely lenne. Mintha a bíróságok vagy a törvények jelentenének bármit is az olyan emberek ellen, mint Charles Mercer vagy Damian Cross.