A megadott történet alapján itt olvasható a kibővített, mélyrehatóan kidolgozott, atmoszférikus és feszültséggel teli regényváltozat magyar nyelven. A felesleges szóismétlések és töredezett tőmondatok helyett a szöveg gazdag pszichológiai ábrázolással, noir hangulatú chicagói miliővel és plasztikus leírásokkal kelti életre a raktárépületi patthelyzetet, Helena tragikus vallomását és az éjszakai templomi konfrontációt.

Gabriel szemei összeszűkültek. A kezében lévő kristálypohár fala veszélyesen megreccsent a szorításától.

– Az anyám sírt – folytatta Helena. – A folyosón könyörgött apámnak, hogy ne csinálja ezt, de apám egyszerűen bezárta őt a lakosztályába. Damian harminc perccel később megérkezett. Apám kezet rázott vele a hallban, és átadott neki, mint egy elcsavargott kutyát.

– És azután? – kérdezte Victor, most már teljesen elnémulva a döbbenettől.

Helena Gabrielre emelte a tekintetét.
– Megbüntetett. Azért, mert szégyent hoztam rá a saját apósánál. Két hétig nem hagyhattam el a ház alagsori szobáját.

Senki sem szólt egy szót sem. Dr. Shaw lassan vett egy mély levegőt, odalépett Helenához, beadott neki egy fájdalomcsillapító injekciót a karjába, majd némán bólintott Gabriel felé, és elhagyta a szobát. Tudta, hogy a sebek ellátása véget ért; ami most következett, az már nem az orvostudomány hatásköre volt.

Gabriel az íróasztalához sétált, letette a poharat, és a lányra nézett.
– Milyen papírokat akartak aláíratni magával ma este? Miért küldték Pike-ot a raktárba?

Helena megrázta a fejét, miközben megpróbálta összeszedni a gondolatait.
– A nagyanyám… Eleanor Mercer. Amikor három éve meghalt, nem apámra hagyta a vagyona döntő részét. Nem bízott benne. Rám hagyta a Mercer Infrastructure ellenőrző részvénycsomagját.

Gabriel azonnal felkapta a fejét. Nagyon jól ismerte a nevet.
A Mercer Infrastructure nem egyszerű építőipari cég volt. Ők felügyelték a közép-nyugati államok legnagyobb hídépítéseit, a chicagói metróhálózat modernizációját, a kikötői bővítéseket és a legmagasabb szintű állami logisztikai beruházásokat. Több milliárd dolláros birodalom, amely közvetlen kapcsolatban állt a washingtoni döntéshozókkal.

– Apám vezeti a céget mint vezérigazgató – mondta Helena. – De harmincegy százalékos blokkoló és döntéshozó részesedésem van egy családi trraszton keresztül. Damian hetek óta azt akarta, hogy adjak neki teljes körű meghatalmazást a pénzügyeim felett. Apám pedig azt követelte, hogy ruházzam át rá a szavazati jogomat a jövő heti rendkívüli igazgatósági ülés előtt.

– Miért éppen most vált ez ennyire sürgőssé számukra? – lépett közelebb Gabriel. – Mi változott meg az elmúlt hetekben?

– Valami bűzlik a cégnél – nézett rá Helena egyenesen. – Véletlenül jöttem rá. Hozzáférésem van az alapítványi belső auditrendszerhez. Kifizetéseket találtam. Rendszeres, több tízmillió dolláros utalásokat olyan tanácsadó és logisztikai cégeknek, amelyek csak papíron léteznek. Delaware-i és panamai fedőcégek hálózata.

Victor a homlokát ráncolta.
– Pénzmosás? Vagy zsarolás?

– Rosszabb – rázta meg a fejét Helena. – Kérdőre vontam Arthur Vance-et, a Mercer Infrastructure gazdasági igazgatóját. Vance gyerekkorom óta ismert, szinte a nagybátyám volt. Megmutattam neki a kivonatokat, és megkérdeztem, hová tűnnek az állami autópálya-projektekre szánt források. Megrémült. Azt mondta, azonnal felejtsem el, amit láttam, mert ez nemcsak a cég végét jelenti, hanem emberek fognak meghalni miatta. Megígérte, hogy másnap reggel átjön hozzám a magánlakásomba, és átadja a teljes auditot, amivel a szövetségiekhez mehetünk.

Gabriel szemei hidegen villantak fel.
– És mi történt Vance-szel?

– Két nappal később a kocsija átszakította a korlátot a Lake Shore Drive-on. Egyenesen a Michigan-tóba zuhant. A hivatalos rendőrségi jelentés szerint szívrohamot kapott vezetés közben. Aaron Pike nyomozó zárta le az ügyet negyvennyolc órán belül, boncolás és műszaki szakértői vizsgálat nélkül.

Gabriel és Victor egymásra néztek. A levegő megfagyott a szobában.

Ez a történet már régen túllépett egy bántalmazott feleség családi tragédiáján. Ez hidegvérrel eltervezett, professzionális gyilkosság volt, amelynek a szálai a város legfelsőbb köreibe vezettek.

– Mikor tűnt el otthonról? – kérdezte Gabriel.

– Másnap hajnalban. Amikor meghallottam a hírekben Vance halálát, tudtam, hogy én vagyok a következő a sorban, amint aláírom az átruházási papírokat. Bemásoltam minden adatot egy külső merevlemezre a dolgozószoba rejtett termináljáról, és elmenekültem a házból. Három napja élek az utcán, motelszobákban, kapualjakban bujkálva, amíg ma este a maga emberei rám nem találtak a vasútállomás melletti sikátorban.

Gabriel lassan bólintott. Odalépett a lányhoz, tekintete könyörtelenül éles volt.
– Hol vannak a másolatok, Helena? Hol vannak a bizonyítékok?

Helena nem sütötte le a szemét.
– Egy olyan helyen, ahol Damian soha az életben nem keresné.

– Hol?

– A Szent Katalin-templomban.

Victor értetlenül nézett rá.
– Egy templomban? Egy aktív plébánián?

– A nagyanyám alapította a templom szociális misszióját harminc évvel ezelőtt – magyarázta a nő. – A bal oldali mellékhajóban van egy bronz emléktábla az ő tiszteletére. A tábla mögött található a templom régi fali széfje. Csak a nagyanyámnak és nekem volt hozzá kulcsunk és kódunk. A széf évtizedek óta üresen áll. Oda rejtettem a merevlemezt és Vance utolsó, kézzel írott jegyzeteit, még mielőtt a dokkok felé menekültem volna.

Gabriel egyetlen másodpercet sem habozott. Levette a fekete szövetkabátját a fogasról, és felöltötte.
– Ma éjjel megyünk. Most azonnal.

Helena lerúgta magáról a takarót, és talpra állt. Bár a bordája nyilallt a fájdalomtól, a tartása meglepően stabil volt.
– Én is megyek.

Gabriel megállt az ajtóban, és visszafordult.
– Nem. Maga itt marad. Biztonságban van.

– Maga nem tudja, melyik tábláról van szó, és nem ismeri a mechanizmust. Ha feszegetni kezdik a bronzot, a riasztó azonnal bekapcsol, és a plébánia biztonsági szolgálata riasztja a körzeti kapitányságot.