– Akkor adja meg a kódot Victornak. Ő elhozza.

– Nem – vágta rá Helena, és a hangja olyan acélos erővel csengett, amilyet még egyik férfi sem hallott tőle. Felemelte a fejét, egyenesen Gabriel szemébe nézve. – Belefáradtam abba, hogy férfiak döntsenek az életemről. Belefáradtam a bujkálásba és a rettegésbe. Ha ez a merevlemez jelenti az egyetlen esélyemet a szabadságra, akkor én magam fogom kihozni a falból.

Gabriel hosszan, némán figyelte a nőt. Az arcán nem látszott ellenkezés; lassan, alig észrevehetően a tisztelet és az elismerés halvány jele jelent meg a vonásaiban.

– Rendben van – mondta Gabriel. – Öltözzön. Tíz percünk van.

III. FEJEZET: AZ ÁRULÁS HÁLÓJA
Egy órával később három sötétített üvegű, páncélozott jármű kanyarodott ki a Gold Coast védett mélygarázsából. Az eső időközben ónos szitálássá változott; a szél jeges réteget vont a chicagói aszfaltra, megcsillantva a ritkás utcai lámpák sárgás fényét.

A konvoj észrevétlenül mozgott át a kihalt belvároson a délnyugati városrész felé, ahol a Szent Katalin-templom gótikus kőtornyai magasodtak a lerobbant bérházak fölé.

De nem voltak egyedül.

Két sarokkal lemaradva, lekapcsolt fényszórókkal, egy sötét túramotorkerékpár követte a járműveket. A motoros nem tartott rádiós kapcsolatot a rendőrségi diszpécserrel; a fülébe dugott titkosított vonalon közvetlenül egyetlen embernek jelentett.

A dokkoktól nem messze, egy félreeső benzinkút neonfényei alatt Aaron Pike detektív a kocsija kormánya mögött ült. A keze még mindig enyhén remegett a raktárban átélt megaláztatástól és a Gabriel emberei által rászegezett lézerektől. Telefonját a füléhez szorította.

– Követjük őket – mondta a nyomozó rekedten. – Nem a repülőtér felé tartanak. A délnyugati negyedbe mennek. A Szent Katalin-templomhoz.

A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak a halk szivarhamuzás nesze hallatszott. Aztán megszólalt egy kimért, hideg, arisztokratikus hang. Damian Cross beszélt.

– A templomhoz? – kérdezte Cross, és a hangjában nem volt nyoma kétségbeesésnek, csupán a sértett hiúság mérgező nyugalma. – Eleanor néni régi szentélye. Persze. Helena mindig is azt hitte, hogy a nagyanyja öröksége megvédi őt a való világ mocskától. Mit gondol, Pike, miért ment oda?

– Ott rejtett el valamit – felelte Pike. – Valamit, amit Vance adott neki a balesete előtt. Ha Voss ráteszi a kezét azokra a dokumentumokra, mindannyiunknak vége. A bíróság, a sajtó, az igazságügyi minisztérium… másnap reggelre szövetségi vádemelés lesz belőle.

– Nyugodjon meg, Aaron – mondta Cross lágyan, szinte atyai hangon. – Maga túlságosan sokat aggódik a törvény miatt. A törvény olyan, mint az építési szabályzat: ha elég mély a zsebed, bármikor átírhatod. Érjenek oda előbb. Zárják le a környéket.

Pike habozott. Nyelt egyet, és a homlokát hideg veríték lepte el.
– És Voss? Mi legyen vele? Látta az embereit a dokkoknál. Gabriel nem egy egyszerű bűnöző, Damian. Ő egy hadsereget mozgat ebben a városban. Ha rátámadunk, nyílt háború lesz belőle.

Damian Cross válasza halkan, szinte suttogva érkezett a kagylóból, de olyan halálos súllyal, amely még a veterán detektív hátán is végigfutott a hideg:
– Gondoskodjon róla, hogy Gabriel Voss soha többé ne hagyja el azt a templomot. Holtan akarom látni mindkettejüket, Pike. A feleségemet… és a megmentőjét is.

A vonal megszakadt. Pike leeresztette a telefont, a műszerfalra nézett, majd a mellette ülő zsoldosra pillantott.
– Hívd a fiúkat. Mindenkit, akinek automata fegyvere van. Ma éjjel nem lesznek tanúk.

IV. FEJEZET: SZENTÉLY ÉS CSAPDA
A Szent Katalin-templom úgy állt a fagyos éjszakában, mint egy rég elfeledett erődítmény. A neogótikus épület masszív kőtömbjei magukba szívták a város zaját. Az ólomüveg ablakok sötéten tátongtak, a templomkertet övező kovácsoltvas kapu rozsdás láncát Gabriel emberei egyetlen profi mozdulattal, hidraulikus vágóval némították el.

Gabriel, Helena és Victor a sekrestye felőli oldalsó bejáraton léptek be. Négy fegyveres maradt kint a kert árnyékában, lefedve a bejáratokat és a szomszédos sikátort.

Odabent a levegő hideg volt, tömjén, régi fa és évszázados kőpor szagát árasztotta. A hatalmas boltívek alatt minden egyes nesz margójára visszhang tapadt. A vörös örökmécses magányosan pislákolt az oltár előtt, halvány, kísérteties derengésbe vonva a Krisztus-szobrot és a nehéz tölgyfa padsorokat.

– Erre – suttogta Helena.

Átvágott a főhajón, léptei meglepően biztosak voltak a kőlapokon. Gabriel szorosan mögötte haladt, keze a kabátja alá rejtett egyedi Sig Sauer markolatán nyugodott. Érzékei a végletekig kiélesedtek; a csend nem megnyugtató volt, hanem fenyegető. Túl könnyen jutottak be.

A bal oldali mellékhajóban Helena megállt egy életnagyságú Szűz Mária-szobor mellett. A falba süllyesztve egy nehéz, patinás bronztábla hirdette Eleanor Mercer jótékonysági alapítványának emlékét.

Helena a táblához lépett. Ujjai végigfutottak az aranyozott betűkön, majd a bronzkeret jobb alsó sarkánál megnyomott egy alig észrevehető kőmintát. Finom kattanás hallatszott, és a több száz kilósnak tűnő fémlap egy rejtett zsanéron lassan, hangtalanul kifordult a falból.

Mögötte egy sötét, mechanikus számlapos széf rejtőzött.

– Még itt van – lehelte a nő, és életében először Gabriel látott egy halvány, reményteli fellélegzést az arcán.

Helena gyors, biztos mozdulatokkal forgatta a számtárcsát: három fordulat jobbra, kettő balra, majd egy határozott kattintás az utolsó számnál. A nehéz acélretesz engedett. A széfajtó feltárult.