A megadott történet alapján itt olvasható a kibővített, mélyrehatóan kidolgozott, atmoszférikus és feszültséggel teli regényváltozat magyar nyelven. A felesleges szóismétlések és töredezett tőmondatok helyett a szöveg gazdag pszichológiai ábrázolással, noir hangulatú chicagói miliővel és plasztikus leírásokkal kelti életre a raktárépületi patthelyzetet, Helena tragikus vallomását és az éjszakai templomi konfrontációt.

– Nem gondolom, hogy a világ igazságos – mondta Gabriel, és a hangjában megcsendült valami ősi, megmásíthatatlan bizonyosság. – De hiszek abban, hogy a bizonyítékoknak súlya van. És abban is, hogy minden tettnek ára van.

Helena hitetlenkedve meredt rá.
– Maga? Egy ember, akitől a fél város retteg? Maga hisz a törvényben?

– Sok mindennel vádoltak már életemben, Helena – nézett Gabriel a raktár üres bejárata felé, ahol a szél kavarta az esőt. – De azzal még soha senki nem vádolt, hogy hanyag lennék.

II. FEJEZET: SEBEK ÉS SZÖVETSÉGEK
Húsz perccel később dr. Evelyn Shaw megérkezett a Gold Coast északi részén álló, szigorúan őrzött városi rezidenciára.

Evelyn tizenöt évet húzott le a Cook megyei közkórház sürgősségi osztályának legvéresebb műszakjaiban. Mindent látott, amit ember emberrel tehet ezen a vidéken: golyó ütötte sebeket, késszúrásokat, fagyási sérüléseket és szándékos csonkításokat. Évekkel ezelőtt hagyta ott az állami egészségügyet, hogy diszkrét magánpraxist nyisson olyan kliensek számára, akiknek a túlélése azon múlt, hogy a nevük soha ne kerüljön be az állami nyilvántartásokba vagy a biztosítók aktáiba. Evelyn nem kérdezett feleslegesen, nem ítélkezett, és szinte soha nem mutatta ki az érzelmeit.

De azon az éjszakán, amikor Gabriel dolgozószobájában megvizsgálta Helenát, az arca elárult mindent.

Gabriel a padlótól a mennyezetig érő ablak mellett állt, kezében egy érintetlen pohár bourbonnel. A város fényei elmosódtak az üvegre tapadó esőfüggöny mögött. Victor az ajtónak támaszkodva figyelt, csendesen, mint egy árnyék.

Amikor Evelyn befejezte a vizsgálatot, gondosan visszacsukta a fekete bőr orvosi táskáját. A mozdulatai lassúak voltak, de a keze enyhén remegett a fojtott dühtől. Odalépett Gabrielhez, és olyan halkan beszélt, hogy Helena, aki a kanapén ült egy vastag kasmírtakaróba burkolózva, alig hallhatta.

– A zúzódások a gyógyulás különböző fázisaiban vannak – kezdte a doktornő, és a hangja pengéként vágott a szoba meleg levegőjébe. – Vannak köztük hetekkel ezelőttiek, és vannak alig negyvennyolc órás sérülések is. A hetedik bordája repedt. Súlyos kiszáradás, alultápláltság. És mindkét csuklóján mély, körkörös szövetkárosodás látható. Valamiféle kábellel vagy kemény műanyag bilinccsel kötözték meg, rendszeresen.

Gabriel az ablak felé fordult, de az üveg tükrében látta Helena alakját.
– Mióta tart ez?

Evelyn a lányra pillantott. Nem akart a nevében beszélni.

Helena maga válaszolt. A hangja megváltozott az elmúlt órában: már nem remegett, de eltűnt belőle minden melegség. Teljesen lapos volt, érzelemmentes, mintha egy idegen nő kórlapját olvasná fel egy rideg előadóteremben.

– Hat hónapja.

Gabriel lassan megfordult.
– Hat hónapja?

– Az első alkalom pontosan fél évvel ezelőtt volt – mondta Helena, tekintetét a drága perzsa szőnyeg mintáira szegezve. – Egy jótékonysági gála után történt. Nem mosolyogtam eleget a polgármester feleségére, vagy túl sokat beszéltem egy építésszel… már nem is emlékszem. Amikor hazaértünk az északi parti házunkba, Damian bezárta a hálószoba ajtaját. Másnap virágok érkeztek. Hatalmas csokor fehér liliom. Gyémánt fülbevaló a párnámon. És könnyek. Damian sírt. A térdemre borulva könyörgött, hogy bocsássak meg neki, mondván, a munkahelyi stressz tette, és hogy jobban szeret engem a saját életénél.

Evelyn arca megkövült. Ismerte a forgatókönyvet. Túl sokszor látta már.

– És aztán? – kérdezte Gabriel.

– Aztán megtörtént újra – folytatta a nő, és a hangja még halkabb lett. – Négy héttel később. Aztán két héttel később. A bocsánatkérések elmaradtak. A virágok helyét átvették a zárt ajtók és az orvosok, akiket a család fizetett, hogy csendben tartsanak és nyugtatókkal tömjenek tele.

Gabriel jól ismerte az olyan embereket, mint Damian Cross. A város büszkeségei voltak: elegáns öltönyökben feszítettek a jótékonysági vacsorákon, milliókat adományoztak a múzeumoknak, a sajtó mintapolgárként ünnepelte őket. De a zárt ajtók mögött, ahol nem látta őket a világ, előbújt belőlük a szörnyeteg.

– Miért nem lépett le előbb? – kérdezte hirtelen Victor az ajtó mellől.

A kérdés nyers volt, és Victor azonnal megbánta, ahogy kiejtette a száján. Evelyn dühös pillantást vetett rá, de Helena nem sértődött meg. Nem volt benne harag, és ez sokkal ijesztőbb volt bármiféle dühkitörésnél.

– Megpróbáltam – emelte fel a tekintetét Helena. A szemei sötétek voltak, mint a kút mélye. – Három hónappal ezelőtt.

– Mi történt?

– Az apámhoz mentem.

A szobára fojtogató csend telepedett. Még az eső zaja is elhalkulni látszott.

– Éjjel kettőkor hajtottam ki Lake Forestbe, a családi birtokra – mesélte Helena, miközben az ujjai görcsösen kapaszkodtak a takaró szélébe. – Pizsamában voltam, cipő nélkül. Bementem Charles Mercer dolgozószobájába. Letérdeltem elé. Megmutattam neki a kék-zöld foltokat a hátamon, a fojtogatás nyomait a nyakamon. Könyörögtem neki, mint a saját apámnak, hogy rejtsen el. Hogy védjen meg.

– És mit tett Charles Mercer? – kérdezte Gabriel, bár a választ már előre sejtette.

– Töltött magának egy pohár tizennyolc éves skót whiskyt – suttogta a nő, és az ajkai megremegtek. – Végighallgatott. Egyetlen szót sem szólt közbe. Amikor befejeztem, rám nézett, és azt mondta: „A házasság, drágám, áldozatokkal jár. Egy Mercer nem hoz szégyent a család nevére holmi hisztériával.” Aztán felvette a telefont az íróasztaláról, és felhívta Damiant.