Odabent egy fekete, ütésálló műanyag tokban lapult a merevlemez, mellette egy köteg kézzel írott dokumentum, amelyet Arthur Vance pecsételt le a saját szignójával a halála előtti órákban.

Helena kinyújtotta a kezét, és magához ölelte a tokot, mintha az élete lett volna.
– Megvan. Itt van minden. A szerződések, a fedőcégek számlái, a polgármesteri hivatalnak utalt kenőpénzek… minden.

– Indulunk – mondta Gabriel halkan, miközben a tekintete a templom sötét sarkaiba fúródott.

Ebben a pillanatban Victor rádiója a fülében megszólalt. Nem szavak jöttek belőle, csupán egy rövid, tompa zihálás, amelyet egy hangtompítós lövés száraz pukkanása követett, majd a statikus zaj elnémult.

– Voss! – kapta fel a fejét Victor, fegyverét rántva. – A külső posztok… nem válaszolnak.

– Csapda – mondta Gabriel anélkül, hogy a hangja megremegett volna. Megragadta Helena karját, és maga mögé rántotta a masszív kőoszlop fedezékébe.

A következő másodpercben a pokol elszabadult.

A templom északi és déli ólomüveg ablakai hatalmas robajjal törtek be, színes szilánkok ezreit szórva a padsorokra. Kábítógránátok hullottak a kőpadlóra, amelyek fülsiketítő robbanással és vakító fehér fénnyel árasztották el a teret. Füstbombák sziszegtek, sűrű, maró vegyi ködöt okádva a levegőbe.

Fegyveresek törtek be a főkapun és a sekrestye ajtaján keresztül. Nem rendőrök voltak, hanem profi zsoldosok, taktikai mellényben, éjjellátó készülékekkel felszerelve. Automata fegyverek tüze hasított végig a templomhajón, a golyók szétforgácsolták az évszázados tölgyfapadokat, és mély sebeket téptek a szentek szobraiba.

Gabriel a kőoszlop mögül emelte fel a fegyverét. Két kimért, precíz lövést adott le a füstön keresztül mozgó árnyakra. Két tompa puffanás hallatszott, ahogy az élen rohamozó zsoldosok a padlóra zuhantak.

– Victor, fedezd a kripta lejáróját! – kiáltotta Gabriel, miközben kicserélte a tárat. – Helena, a földön maradjon! Ne mozduljon az oszlop mögül!

A tűzharc intenzitása elviselhetetlen volt. A zárt térben a lövések hangja úgy dörgött, mintha az egész épület összeomlani készülne. Victor a túlsó oszloptól tüzelt, feltartóztatva a sekrestye felől érkezőket, de a túlerő nyilvánvaló volt. Legalább húsz ember zárta körül a mellékhajót.

Aztán a főbejárat felől megszűnt a tüzelés.

A füstön keresztül lépések közeledtek. Nem rohanó, hanem kimért, nyugodt léptek, amelyek magabiztosságot árasztottak. A füstoszlopok szétváltak, és megjelent Damian Cross.

Drága fekete kasmírkabátot viselt, selyemsállal a nyakában. Nem tartott fegyvert a kezében; a teste mögött Aaron Pike és három nehézfegyverzetű zsoldos lépdelt, puskáikat a Gabriel által védett oszlopra szegezve.

– Helena! – kiáltotta Damian, és a hangjában ott csillogott az a mézesmázos, manipulatív melegség, amelytől a nőt még most is a hideg rázta. – Gyere ki, édesem! Nem kell, hogy több vér folyjon a te bűneid miatt! Csak térj haza! Megbocsátok. Az apád is megbocsát. Újrakezdjük az egészet!

Helena az oszlop mögött reszketett, a merevlemezt a mellkasához szorítva, de a szemeiben a rettegés helyét lassan valami más vette át. Düh. Hideg, tiszta düh.

– És te, Voss! – emelte fel a hangját Damian, miközben lassan közelebb lépett a padsorok között. – Egy senki vagy ebben a városban. Egy árnyék a sikátorokból, aki azt hitte, beleszólhat a valódi hatalom dolgaiba. Nézz körül! Ez a te világod vége. Nincs kiút.

Gabriel kilépett az oszlop fedezékéből.

Nem hajolt meg, nem keresett menedéket. Ott állt a füstben, a pisztolyát a combja mellett leengedve tartotta, arca teljesen érzelemmentes volt, szemeiben a halálos nyugalom jeges tükrével.

– Damian Cross – mondta Gabriel halkan, de a hangja átvágott a füstön és a puskaporszagú levegőn. – Meglep, hogy volt bátorsága személyesen eljönni. Általában másokkal végezteti el a piszkos munkát. Mint a felesége bántalmazását. Vagy Arthur Vance meggyilkolását.

Damian arca egy pillanatra megrándult, a finom úriember álarca mögül felvillant a nárcisztikus ragadozó valódi képe.
– Vance gyenge volt. Nem értette a víziót. És te sem érted, Voss. Ez a város a mienk. A Mercer és a Cross név jelenti a törvényt Chicagóban. Nem egy lecsúszott gengszter fogja megmondani, mit tehetek a saját feleségemmel.

Pike a háttérből előrelépett, felemelve a fegyverét, egyenesen Gabriel homlokára célozva.
– Fejezd be a szöveget, Damian. Végezzünk vele most.

– Várj, Aaron – intett Cross a kezével, élvezve a pillanatnyi hatalmat. – Azt akarom, hogy lássa, mielőtt meghal. Hozd ki a feleségemet!

De mielőtt bárki megmozdulhatott volna, a templom mennyezete felől halk, fémes kattanások sorozata hallatszott.

Nem Gabriel emberei voltak a vesztes pozícióban.

Gabriel soha nem ment bele olyan harcba, amelynek a terepét nem ő maga készítette elő. A templom karzatán, a hatalmas orgonasípok mögött és a gótikus ívek árnyékában újabb fegyveresek tűntek fel. Azok az elit mesterlövészek, akiket Gabriel még a raktárból irányított át ide, amíg ők a rezidencián várakoztak.

Hirtelen vakító fény áradt el a karzatról: nagy teljesítményű taktikai reflektorok gyulladtak fel egyszerre, telibe világítva Damian Cross-t, Pike-ot és a zsoldosaikat. A zsoldosok reflexből a szemük elé kapták a kezüket, elveszítve a célpontokat.

– Most! – adta ki a parancsot Gabriel.

A karzatról zúduló precíz tűz másodpercek alatt semmisítette meg a zsoldosok fedezékét. Nem vaktában lövöldöztek: minden egyes golyó célba talált. Cross emberei sorra hullottak el, mielőtt egyetlen lövést is leadhattak volna.