— Tényleg kicserélted a zárat? És a rokonaim hogyan jutnak be a lakásba? — háborodott fel a férj.

A gyári készletben pontosan három darab speciális kulcs volt. Az egyiket betette a saját mindennapi táskájába. A másodikat elrakta a hálószobai komód mélyére, egy biztonságos, zárható dobozba. A harmadikat este, amikor Vagyim fáradtan hazaért a munkából, némán odatartotta a férje elé az előszobában.
— Új kulcs? — kérdezte meglepetten a férfi, a sárgaréz fényes felületét nézve.
— Igen.
A férfi gépiesen, gondolkodás nélkül rátette a saját kulcscsomójára a karikára, ledobta a cipőjét, és aznap este nem kérdezett semmi mást. Nem is gyanakodott.

Csak vasárnap délelőtt szembesült a rideg valósággal, miután Zsanna feldúlt, hisztérikus hívása elérte a mobilját.
Sztaniszlava éppen befejezte a késői reggelit a napfényes konyhában, amikor a férje kipirult arccal, kezében a villogó telefonnal belépett a helyiségbe.
— Zsanna azt mondja, nem jó a kulcs, amit anyámtól kapott. Nem nyílik a bejárati ajtó.

— Tudom — felelte Sztaniszlava nyugodtan, egy korty teát ízlelgetve.
Vagyim elővette a zsebéből a kulcscsomóját, levette róla az új kulcsot, amit a héten kapott, és gyanakvó tekintettel forgatta meg az ujjai között.
— Te komolyan kicserélted a komplett zárbetétet az ajtóban?
— Tényleg kicseréltem.
A férfi az előszoba felé nézett, aztán ismét a kezében tartott fémre meredt.
— És a rokonaim most hogyan jutnak be a lakásba, ha jönni akarnak?
Sztaniszlava felállt az asztaltól, és a mosogatóba tette a tányérját.
— Sehogy, Vagyim. Egészen addig sehogy, amíg mi magunk ki nem nyitjuk nekik az ajtót.
A válasz egyszerűsége és határozottsága egyértelműen sokkolta a férfit, nem erre a reakcióra számított.
— Vagyis az anyámnak mostantól a zárt ajtó előtt kell állnia a lépcsőházban, mint valami idegen koldusnak?!
— Ha figyelmeztetés és előzetes egyeztetés nélkül állít be váratlanul — meglehet,

hogy ott fog állni.
— De hát ő az anyám, az isten szerelmére! — emelte fel a hangját a férfi.
— Pontosan tudom, emlékszem rá. Nem felejtettem el a rokoni viszonyokat.
— Így kirekesztettnek, megalázottnak és idegennek fogja érezni magát a saját fia otthonában!
Sztaniszlava komótosan megtörölte a kezét a konyharuhával, majd szembefordult a férjével.
— Vagyim, a jól nevelt vendégek és a családtagok a felnőtt világban általában telefonálnak a látogatásuk előtt, és megkérdezik a házigazdától, hogy alkalmas-e, kényelmes-e átjönni.
— De anya nem egy egyszerű vendég!
— Nem itt lakik. Nem fizeti a rezsit, nem takarít, és nem ez a bejelentett lakcíme. Tehát nem lakó.
A férfi dühében ökölbe szorította a kulcsot a tenyerében.
— Ezt a lépést legalább velem megbeszélhetted volna, mielőtt önkényesen cselekszel!
— Megbeszéltem veled, Vagyim. Kétszer is leültünk erről beszélni komolyan. Aztán még heteken át emlékeztettelek rá,

hogy kérd vissza a kulcsokat. Te nem tettél semmit, a szőnyeg alá söpörted az egészet.

Vagyim elakadt, nem talált azonnal ellenérvet. Csak fújtatott a tehetetlenségtől.
Sztaniszlava ekkor kiment az előszobába, a tükör alatti kisasztalhoz lépett, és határozott mozdulattal felvette a férfi autójának fekete műanyag slusszkulcsát.
— Tudod mit? Csináljuk inkább egyszerűbben és igazságosabban a családi osztozkodást! Hétfőn készíttetek négy másolatot a te autód indítókulcsához.
A férfi homloka mély ráncokba torzult, értetlenül bámult a nőre.
— Mégis mi a francért csináltatnál az én kocsimhoz kulcsokat?
— Nagyon egyszerű az analógia: egyet adok a bátyámnak, egyet az apámnak a tanyára járáshoz, kettőt meg a két unokatestvéremnek. Hadd vigyék el a kocsidat bármikor, amikor nekik éppen kényelmes, anélkül, hogy téged zaklatnának telefonon!
— Mégis miből gondolod, hogy ezt megteheted?! — csattant fel a férfi.
— Miért ne? A bátyám kényelmesen el tudna menni nagybevásárlást intézni a hipermarketbe ahelyett, hogy cipekedik. Apámnak óriási segítség lenne hétvégén kivinni a kerti szerszámokat a telekre. A többiek meg néha úgyis a környéken járnak, hátha szükségük lesz egy autóra egy hirtelen jött ügyintézéshez.
Vagyim vörösödő arccal rámeredt a feleségére.
— Az a kocsi az enyém! A saját nevemre vettem, a saját hitelemet törlesztettem érte!
— Természetesen. Pontosan így van.
— És senki a világon nem fogja elvinni és használni az én kifejezett engedélyem nélkül!
— Tökéletesen egyetértek veled, Vagyim — bólintott Sztaniszlava nyugodtan.

A nő ekkor kinyitotta a komód felső fiókját, elővette a vastag, kék műanyag mappát, amely a lakás adásvételi szerződését, a földhivatali bejegyzést és a tulajdoni lapot tartalmazta, és lassan, kimérten letette a slusszkulcs mellé az asztalra.
Vagyim a mappára nézett. A feliratokra, a hivatalos pecsétekre. Aztán lassan felpillantott a felesége rendíthetetlen, nyugodt arcára. A tekintetük összekapcsolódott.
A férfi szájából kifogyott a szó. Nem vitatkozott tovább. Nem kiabált, nem csapkodott. Megértette a párhuzamot, még ha a büszkesége nehezen is fogadta be.

Este Vagyim maga vette kézbe a telefont, és felhívta az édesanyját. A beszélgetés a zárt ajtók mögött nem tartott sokáig, de Vagyim hangja szokatlanul határozott és fegyelmezett volt, még ha a feszültség érezhető is maradt a szavaiban.