Ligyija ráadásul a távozásakor még csak nem is értette a felháborodás okát. Amikor Sztaniszlava utána szólt a folyosón, a lány még rátett egy lapáttal:
— Anya csináltatta a másolatot, nem én kértem eredetileg.
— De mégis mi a fenének?
— Hogy ne kelljen egyedül szaladgálnia a városban, ha bármi adódik.
— Milyen „ha bármi adódik”? Konkrétan miről beszéltek ti?
— Hát, hátha történik valami váratlan. Én néha a közelben dolgozom a plázában, könnyebben ideérek.
Sztaniszlava a tenyerébe vette a hideg fémdarabot, amit kitépett a sógornője kezéből.
— Még kinél van kulcs? Azonnal mondd meg!
Ligyija elgondolkodott, ujjait tördelve.
— Szerjózsánál úgy rémlik, mintha kapott volna egyet…
Szerjózsa Vagyim huszonhárom éves unokaöccse volt. Egy autószervizben dolgozott szerelőként két kerülettel odébb, és meglehetősen hanyag életvitelt folytatott; időről időre kölcsönkért néhány profibb szerszámot a nagybátyjától a fusimunkáihoz.
Még aznap este kiderült a teljes valóság: Nagyezsda Arkagyevna nem egy, hanem egyszerre több másolatot is csináltatott a sarki kulcsmásolónál, és szétosztotta a családban, mintha egy közös családi nyaraló belépőkártyái lennének. Zsanna is birtokolt egy példányt.
Vagyim különösebb aggodalom vagy bűntudat nélkül hallgatta végig a felesége feldúlt számonkérését a kanapén ülve.
— És mondd meg őszintén: abban mégis mi a rossz? Miért csinálsz ebből ekkora hisztériát?
Sztaniszlava azt hitte, rosszul hall, szédülni kezdett a tehetetlenségtől.
— Három rokonodnál van kulcs a lakásomhoz! A tudtom, a beleegyezésem, a megkérdezésem nélkül!
— De könyörgöm, nem idegen bűnözőknél van!
— És mi a különbség, Vagyim?
— Óriási a különbség! Nem látod a fától az erdőt! Szerjóga beugorhat és elviheti a racsnis készletet vagy a fúrót, ha épp nem vagyok itthon, nem kell rám várnia órákat. Lida néha hagy itt nekünk főtt ételt, vagy elviszi a vasalnivalót. Anya meg a mi utcánkban lévő szakrendelőbe jár a reumatológiára, utána pedig sokkal kényelmesebb neki beugrani ide pihenni egy félórát és megvárni a ritkán járó külvárosi buszt, mint a hideg megállóban ácsorogni.
Sztaniszlava szó nélkül, tágra nyílt szemekkel nézte a férjét. Az utolsó mondat különösen mély, megsemmisítő benyomást tett rá. Minden tisztelet és intimitás elpárolgott abból a gondolatból.
— Vagyis a lakásom most már egy átjáróház? Egy nyilvános váróterem a rokonaid számára?
— Ne forgasd ki szándékosan a szavaimat, Szlava!
— Nem forgatom ki, te mondtad ki az imént! Csak most tudtam meg, hogy a hátam mögött az anyád önhatalmúan kulcsokat osztogat az otthonomhoz fűnek-fának!
Vagyim bosszúsan elfintorodott, és elfordította a fejét.
— Úgy beszélsz erről az egészről, mintha ki akarnák rabolni a lakást, vagy ellopnák az ezüstöt!
— Meg kell várni, amíg valami eltűnik, vagy amíg egy vadidegent találnak itt a kanapén?
— Hogy jön ez most ide? Látod, megint túlzásokba esel!
Sztaniszlava kiegyenesedett, a hangja jeges hidegre váltott.
— Szedd össze a kulcsokat. Az összeset. Holnap estig.
— Rendben, összeszedem, csak hagyd abba a kiabálást.
A nő naivan hitt neki. Azt remélte, Vagyim végre megértette, hol húzódnak a házasságuk és az autonómiájuk határai.
Egy héttel később azonban Zsanna két hatalmas szatyor romlandó élelmiszert hagyott a hűtőszekrényben. Sztaniszlava fáradtan ért haza a bevásárlásból, és amikor ki akarta pakolni a tejet, nem fért be a polcra a rengeteg idegen joghurt, felvágott és sajt. Azonnal fényképet készített, és üzenetet küldött a férjének:
„Ez meg kié? Mi keresnivalója van ennek a hűtőnkben?”
A férfi percek múlva válaszolt egy laza üzenettel:
„Zsannáé. A közelben volt állásinterjúja és találkozója a barátaival, a piacon vásárolt be előtte, és nem akarta magával cipelni a nehéz táskákat órákon át a belvárosban. Majd elviszi holnap.”
Néhány nappal később, egy ködös őszi estén egy negyvenötös méretű, sáros talpú férfi edzőcipő jelent meg az előszobai szőnyegen, fekete csíkokat hagyva a kényes anyagon. Sztaniszlava akkor még a kabátját sem vette le, a táskája a kezében lógott. Megtorpant, szíve hevesen vert a félelemtől és a dühtől. Lassan bement a folyosón a belső kamra felé, ahonnan fémcsikorgás hallatszott. Belépve meglátta Szergejt: a fiatalember zokniban állt a polc előtt, és a nagybátyja zöld műanyag szerszámosládájában kotort nagy lendülettel.
— Szia, Szlava néni! — köszönt oda vidáman, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy kamrában matatni idegenben.
— Mit csinálsz te itt az én lakásomban?
— Hát a fúrót keresem, meg a tízes szárat. Sürgősen kellene a garázsban.
— Miért nálam keresed? Ki engedett be?
— Vagyim bácsi mondta a telefonban, hogy nyugodtan jöjjek fel, itt van a ládában a kamra alsó polcán, vegyem el, ami kell.
— És Vagyim hol van most?
— A munkahelyén, még túlórázik vagy két órát.
Szergej mintha mi sem történt volna, nyugodtan kutatott tovább a ládában, csavarhúzókat lökve félre. Sztaniszlava határozott léptekkel odalépett a kamrába, kinyújtotta a kezét, és egyetlen kemény, hangos mozdulattal lecsapta a láda fedelét, épp elkerülve a fiú ujjait.
— A kulcsot. Azonnal.
A srác meglepődött, értetlenül pislogott a félhomályban.
— Melyiket?
— A lakáskulcsot, amivel kinyitottad a bejárati ajtómat!
— Ugyan már, Szlava néni, mindjárt megtalálom azt az átkozott gépet, és már itt sem vagyok, nem zavarok sok vizet!
— Szergej! Most adod ide, különben rendőrt hívok magánlaksértésért!
