A fiú megdermedt, ránézett az asszony kemény, feszült arcára, és végre a lassú agyával felfogta, hogy a helyzet egyáltalán nem tréfa. Zsebébe nyúlt, kelletlenül előhúzta a kulcscsomójáról lecsatolt másolatot, és odaadta.
Este, amikor Vagyim hazaért a munkából, Sztaniszlava némán az étkezőasztalra dobta a fényes rézkulcsot a férfi tányérja mellé.
— Az első.
Vagyim a kezébe vette a kulcsot, megforgatta, és a homlokát ráncolva nézett fel a feleségére.
— Te komolyan leálltál balhézni és jelenetet rendezni egy huszonhárom éves gyerekkel, mint valami házmester?
— Nem balhéztam senkivel. Csak visszavettem a tulajdonomat attól, aki jogtalanul használta.
— Én magam engedtem meg Szerjógának, hogy elvigye a fúrót! Tudtam róla!
— Akkor odaadhattad volna neki te magad személyesen.
— De munkában voltam, a fene egye meg, értsd már meg!
— Akkor a fúró várhatott volna holnapig. Ez a lakás nem egy önkiszolgáló raktár, Vagyim.
A férfi hosszan, tehetetlenül sóhajtott, dörzsölgetve a halántékát.
— Rendben van, látom, megint elgurult a gyógyszered. Beszélek mindenkivel a hétvégén.
— Nem beszélni fogsz velük tétován, hanem összeszeded az összes másolatot, amit anyád legyártatott!
— Összeszedem, mondtam már! Ne rágd a fülemet!
Eltelt egy hét. Aztán még egy.
A Ligyijánál lévő kulcs nem került vissza a komódra. Zsanna továbbra is magától nyitotta az ajtót, mintha a saját albérlete lenne: hol egy esernyőt hagyott ott, hol átugrott hajat mosni, mert náluk épp elzárták a meleg vizet a karbantartás miatt. Nagyezsda Arkagyevna pedig egy szerdai napon megint beugrott „egy percre”, és majdnem egy teljes órát töltött a konyhában, tévét nézve és teát főzve, mert kint megeredt az eső, és nem akart a buszmegállóban ázni.
Sztaniszlava a hétvégén újra számonkérte a férjét.
— Szóltam nekik, megmondtam nekik a vasárnapi ebédnél — mentegetőzött fáradtan Vagyim.
— Úgy tűnik, a kutyát sem érdekli a szavad. Senki sem hallotta meg, vagy egyszerűen levegőnek néznek engem a saját lakásomban.
— Hát akkor mit tegyek szerinted, te okos nő? Tépjem ki a kezükből erővel a táskájukból? Menjek át és kutassam át a lakásukat?
Sztaniszlava hosszan, némán nézett a férjére. Valami végleg elpattant benne abban a pillanatban.
— Semmit ne tegyél, Vagyim. Majd én elintézem a magam módján.
Vagyim csak legyintett, és nem tulajdonított semmiféle komolyabb jelentőséget a szavainak. Azt hitte, csak üres fenyegetőzés, női hiszti, ami majd úgyis lecsillapodik magától.
A pohár múlt pénteken telt betévesen végleg, egyetlen elviselhetetlen délután alatt.
Sztaniszlava heves, lüktető migrénes rohammal küzdve kért engedélyt, hogy korábban eljöhessen az irodából. A szeme fájt a fénytől, minden apró nesz késszúrásként hasított a koponyájába, a gyomra kavargott a hányingertől. Hazaérve alig bírt lépni: azonnal lekapcsolta az összes villanyt, teljesen behúzta a vastag sötétítő függönyöket a hálóban, bevett két erős fájdalomcsillapítót, majd ruhástul lefeküdt az ágyra, és szorosan lehunyta a szemét, a sötétség jótékony csendjébe menekülve.
Egy órával később, amikor a gyógyszer épp kezdett volna hatni, és végre elnehezültek a tagjai, élesen, fémesen nyílt a bejárati ajtó.
Cipőkopogás, fojtott vihogás verte fel a csendet. A lakásba besétált Zsanna — Vagyim unokatestvére — az egyik magas, szőke barátnőjével. Vidáman csevegtek, parfümjük édeskés, émelyítő illata betöltötte az előszobát.
— Ó, Szlava, hát te itthon vagy ilyen korán? — csodálkozott Zsanna gátlástalanul, amikor benyitott a sötét hálószobába, és felkattintotta a mennyezeti csillárt.
A hirtelen vakító fény szinte megvakította a nőt, a fejfájása azonnal elviselhetetlen lüktetéssel tért vissza.
— Azt hittük a lépcsőházban, hogy nincs itt a kutya se, sötét volt minden ablak. Csak a flitteres pulóveremért jöttünk beugrani, meg egy kicsit átöltözni és megigazítani a sminkünket a buli előtt, mert a munka meg a parti között van két óra szabadidőnk, a mi lakásunk meg túl messze van a belvárostól!
Sztaniszlava feküdt a párnán, és egyetlen szót sem válaszolt. Nem kiabált, nem sírt, nem kezdett el érvelni. Csupán mozdulatlanul feküdt, amíg a két lány a fürdőszobában vihogva kente a rúzst, majd húsz perc után végre elhagyták a lakást, maguk után vonva a bejárati ajtót.
Amikor a léptek elcsendesedtek, Sztaniszlava lassan felkelt az ágyból. A fejfájása még tombolt, de a gondolatai kristálytiszták voltak. Elővette a telefonját az éjjeliszekrényről, megnyitotta a böngészőt, és beírta a keresőbe: „Azonnali zárcsere, éjjel-nappali gyorsszolgálat”.
A szerelő negyven perc alatt megérkezett egy furgonnal. Nem kérdezett felesleges dolgokat, megvizsgálta a meglévő mechanikát, felajánlott egy modern, fúrás- és finomnyitás-biztos biztonsági betétet három év garanciával, és alig fél óra precíz munkával beszerelte az új zárat. A régi fémhengert Sztaniszlava azonnal a kukába dobta.
És most, ezen a vasárnap délelőttön a telefon szinte felrobbant Vagyim hívásaitól.
Amint Zsanna feldúltan elviharzott a lépcsőházból, azonnal tárcsázta a nagybátyját, panaszkodva a megaláztatás miatt.
Vagyim a munkahelyi szobájából hívta a feleségét, a hangja remegett a dühtől és a sértettségtől:
— Tényleg kicserélted a zárat a hátam mögött?! És most mondd meg, a rokonaim hogyan jutnak be a lakásba, ha szükségük van rá?!
— Sehogy, Vagyim. Pontosan ez a lényeg. Ebbe a lakásba mostantól kezdve kizárólag azok jutnak be, akiket én személyesen meghívtam, és akiknek én magam nyitom ki az ajtót belülről.
— De hát ez egyáltalán nem normális viselkedés! Te megőrültél! Nem volt semmi jogod ezt tenni a hátam mögött, a megkérdezésem nélkül! Családi botrányt csinálsz a semmiből!
— Fél éven keresztül próbáltam emberi hangon beszélni veled. Kértem, figyelmeztettelek, könyörögtem, felhívtam a figyelmedet a határokra. Te egyszer sem hallottál meg. Csak legyintettél, és elbagatellizáltad a problémát. Úgy tűnik, a cselekvés nyelvét jobban megérted. Most majd kénytelen leszel meghallani.
