— Tényleg kicserélted a zárat? És a rokonaim hogyan jutnak be a lakásba? — háborodott fel a férj.

— Á, Szlava, hát te már megjöttél? — kérdezte az anyósa a legkisebb zavar nélkül, miközben épp egy teáskanál salátát emelt a szájához. — Mi csak benéztünk egy kicsire, kifújni magunkat.
Sztaniszlava megtorpant a konyhaajtóban. Nem igazán értette, hogyan jutottak be egyáltalán, mikor ő maga zárta be a bejárati ajtót reggel. Aztán hirtelen észrevette a jól ismert, bőr bojtos kulcscsomót Nagyezsda Arkagyevna táskája mellett a pulton.
— Maguk nyitották ki a zárat?
— Hát persze, kislányom. Nálam volt a kulcs. Mégsem hívhattalak fel a munkaidőd közepén azzal a butasággal, hogy nyiss ajtót, nem igaz?

Sztaniszlava mély levegőt vett, igyekezett megőrizni a higgadtságát, és ekkor csak annyit kérdezett:
— De miért jöttek ide egyáltalán?
Ligyija készségesen elmagyarázta, hogy erre volt dolguk a kerületi hivatalban. A papírok intézése után úgy döntöttek, benéznek, hogy otthagyjanak néhány fontos iratot Vagyimnak egy banki üggyel kapcsolatban, és ha már ott voltak, felugrottak meginni egy kávét, meg bekapni valamit, mert megéheztek a városi rohangálásban.
A helyzet kifejezetten kellemetlennek és tolakodónak tűnt, de Sztaniszlava nem akart azon melegében vitát nyitni. Megvárta az estét, amikor a vendégek távozása után kettesben maradtak a férjével, és vacsorakészítés közben jelezte:
— A lakáskulcs még mindig az anyukádnál maradt. El kellene kérni.
— Hadd maradjon nála, Szlava. Bármi megtörténhet, jobb, ha van valakinél a közelben egy tartalék — vonta meg a vállát Vagyim a televízió képernyőjéről fel sem nézve.
— Vészhelyzet esetére rendben van, ezt megértem. De akkor fektessük le a határokat: szóljon előre telefonon, ha át akar jönni, és ne nyisson ránk önkényesen.

Vagyim közönyösen bólintott, jelezve, hogy érti. Ezzel — úgy tűnt — le is zárták a témát.

Nagyezsda Arkagyevna azonban megdöbbentő gyorsasággal szokott hozzá ahhoz a kényelmes lehetőséghez, hogy egyáltalán nem kell telefonálnia, sőt, bejelentkeznie sem.
Először néhány hetente nézett be, mindig valami mondvacsinált indokkal: hozott egy kis süteményt, felvett egy elfelejtett sálat. Aztán a látogatások egyre gyakoribbá és kiszámíthatatlanabbá váltak.

Egyik alkalommal Sztaniszlava épp hajat szárított egy forró zuhanyzás után, a zúgó készülék miatt semmit sem hallott a lakásból. Amikor kilépett a párás fürdőszobából egy szál frottírköntösben, a szívéhez kapott: a bejárati ajtó nyitva állt, az előszobában pedig ott termett az anyósa, két hatalmas, nehéz műanyag szatyorral megrakodva.
— Hoztam friss zöldséget a piacról, olcsón adták a sárgarépát meg a burgonyát! — újságolta büszkén.
— Nagyezsda Arkagyevna, az isten szerelmére, fel is hívhatott volna, mielőtt belép! Bármilyen állapotban lehettem volna!
— Ugyan már, minek telefonáljak feleslegesen? Látom a villanyórán meg az ablakon, hogy itthon vagy. Meg hát családban vagyunk, mit szégyenkedsz előttem?
Sztaniszlava hirtelen köpni-nyelni nem tudott erre a megdöbbentő logikára.

Egy másik alkalommal Nagyezsda Arkagyevna szombat reggel jelent meg minden előzetes jelzés nélkül. Vagyim még a hálószobában aludt a nehéz munkahét után. Sztaniszlava kócosan kiment a konyhába egy pohár vízért, és megdermedt: ott találta az anyósát, aki épp a felső szekrényekben matatott, és zörögve kutatott egy megfelelő méretű műanyag ételhordó után.
— Jó reggelt! — köszöntötte az idős nő vidáman. — Hoztam egy kis friss kocsonyát Vagyiknak, csak átrakom valamibe, mert az én tálam kell a vasárnapi ebédhez.
Sztaniszlava a falra szegezte a tekintetét, az óra tíz perccel volt nyolc előtt.
— Nagyezsda Arkagyevna, legalább telefonálni tudna, mielőtt ránk nyitja az ajtót a reggeli órákban?
— Ugyan, dehogyis zavarok, nem maradok sokáig, rögtön el is tűnök!

Este Sztaniszlava megint komolyan beszélt a férjével, immár leplezetlen ingerültséggel a hangjában.
— Vagyim, értsd meg: nem akarok arra ébredni a saját otthonomban, hogy valaki csak úgy nesz nélkül besétál a lakásba, és a konyhámban matat! Ez tarthatatlan.
— Rendben van, na, szólni fogok neki, megmondom neki határozottan, hogy ne csinálja — ígérte meg a férfi békítőleg.
És valóban szólhatott valamit, mert utána egy ideig csendesebb volt minden. Nagyezsda Arkagyevna legalább a kaputelefonon megcsörgette őket, mielőtt feljött volna.

Aztán Sztaniszlava tudomást szerzett a másolatokról. Teljesen véletlenül, egy váratlan hétköznapi pillanatban.
Ligyija ugrott be egy keddi napon Vagyim néhány hivatali papírjáért. A férje épp a zuhany alatt állt, a víz robajlása betöltötte a lakást. Sztaniszlava a nappaliban vasalt, amikor élesen meghallotta a zár kattanását, a fém csikordulását, és döbbenten kiment a folyosóra. Ligyija ott állt a szőnyegen, kezében egy ismerős, fényes sárgaréz kulccsal.
— Te meg honnan szereztél kulcsot? Csináltál róla másolatot? — meredt rá Sztaniszlava.
— Hát igen — válaszolta végtelen nyugalommal, szinte vállat vonva Ligyija. — Anyának a múltkor nem volt ideje eljönni a leletért, ideadta az övét, aztán ha már a kulcsmásoló mellett vitt el az utam, csináltattam egyet magamnak is. Minden esetre. Hátha megint segítség kell a macskával, vagy Vagyimnak kell valami sürgősen.

Sztaniszlava azon az estén gurult be először igazán. Amikor Vagyim kilépett a fürdőből, a felesége elé állt a nappali közepén, szemeiben szikrázó dühvel.
— Vagyim, hány kulcs máskál most pontosan a városban az én lakásomhoz?
— Szlava, kérlek, ne kezdd már megint a cirkuszt! Lida nem idegen, a testvérem!
— Ez az én lakásom! A saját pénzemből vettem, az én nevemen van a tulajdoni lap! Nem egyeztem bele abba, hogy az egész rokonságodnak szabad bejárása és saját kulcsa legyen hozzá!
— Túldramatizálod a helyzetet, mint mindig. Ők csak jót akarnak, segíteni próbálnak, rokonok. Senki sem akar rosszat neked!