A vonalban nehéz, dermedt csend támadt. Vagyim levegőt vett, de nem talált szavakat, így végül rácsapta a telefont a feleségére.
Sztaniszlava letette a készüléket az asztalra. Nem remegett a keze. Odament a tűzhelyhez, visszakapcsolta a gázlángot a kihűlt serpenyő alatt, friss vajat dobott a serpenyőbe, és hosszú hónapok óta először érezte azt a mély, meleg, megnyugtató bizonyosságot, hogy valóban, megkérdőjelezhetetlenül a saját otthonában van, ahol senki sem nyithat rá engedély nélkül.
Az utolsó csepp a pohárban egy átlagosnak induló csütörtökön telt be a zárcsere előtti héten, amikor a lakás funkciója végleg átcsapott egyfajta bizarr családi kávézóvá.
Sztaniszlava azon a napon home office-ban dolgozott. Délelőtt tíz órára egy rendkívül fontos nemzetközi videókonferenciája volt kitűzve a projektvezetővel, egy szigorú brit megrendelővel és a vidéki alvállalkozókkal. A projekt több tízmilliós költségvetésű volt, a prezentáció tétje pedig az ő előléptetése. Előre mindent gondosan elrendezett: bezárkózott a dolgozószobává alakított kuckóba, feltette a zajszűrős fejhallgatót, beállította a kamerát, és kikészítette a tervrajzokat a monitor elé.
Az első húsz percben minden a legnagyobb rendben, professzionálisan és fegyelmezetten telt. Sztaniszlava magabiztosan magyarázta az építészeti terveket.
Aztán a háttérben hirtelen bevágódott a nehéz bejárati ajtó.
Sztaniszlava torkában megakadt a szó. Ismerős, csicsergő női hangok szűrődtek be a nappaliból a szoba ajtaján keresztül. Először abban bízott, talán csak a szomszédok hangoskodnak a lépcsőházban. De aztán Nagyezsda Arkagyevna jellegzetes, öblös hangja már tisztán, félreérthetetlenül a konyhából visszhangzott át a folyosón:
— Kérsz egy kis kávét, Galina? Úgy látom, van itt még egy kis tejszín is a frizsiderben!
Egy másik, rekedtes női hang válaszolt:
— Hogyne kérnék, drágám, a hosszú buszozás után rám fér!
Sztaniszlava összeszorította a fogait, próbálta kizárni a külvilágot, és feszülten folytatta a prezentációt az angol kollégáknak, remélve, hogy a zajszűrő mikrofon elvégzi a dolgát. Egy perccel később azonban a darálós kávéfőző vadul zúgni, zakatolni kezdett a konyhapulton. A motor visítása áthatolt a vékony válaszfalon. Aztán a két idős hölgy élénk, emelt hangú vitába kezdett arról, hogy mikor kell indulniuk a távoli temetőbe, melyik unokának milyen cipőt kellene venni télre, és vajon melyik telefonos applikációval a legolcsóbb taxit hívni a belvárosban.
Sztaniszlava elnémította a mikrofont a gépen, az elnézésüket kérve a képernyőn keresztül, majd felállt az íróasztaltól. Kilépett a szobából, és megdermedt a látványtól: a konyhában Nagyezsda Arkagyevna ült a húgával, a ritkán látott Galina Arkagyevnával. Az asszonyok már kényelmesen letelepedtek a reggelizősarokban, az asztalon gőzölgő bögrék és kibontott kekszes dobozok hevertek, mintha egy hangulatos teázóban adtak volna randevút egymásnak.
— Szlava, hát te itthon vagy? Azt hittük, az irodában ülsz! — csodálkozott Nagyezsda Arkagyevna, kezében a cukortartóval.
— Igen, itthon vagyok. És dolgozom. Egy rendkívül fontos nemzetközi tárgyalásom van éppen a céggel — felelte Sztaniszlava fojtott, de vibráló haraggal.
— Jaj, ne aggódj, kislányom, mi nagyon halkan leszünk, észre se veszel minket! — legyintett joviálisan az anyós.
Sztaniszlava Galina Arkagyevnára nézett. A nő már kényelmesen levetette a vastag szövetkabátját, a hátizsákját a konyhai székre dobta, és épp a papucsát igazgatta.
— Két óra múlva lesz egy hivatalos találkozónk a közeli nyugdíjasklubban — magyarázta büszkén a nagynéni. — Olyan rossz idő van odakint, szitál a hideg eső, hát úgy döntöttünk, sokkal ésszerűbb itt megvárni a kezdést egy forró ital mellett, mint a parkban üldögélni vagy egy drága cukrászdában fizetni.
Sztaniszlava néhány másodpercig némán, dermedten hallgatott. A döbbenettől szinte levegőt sem kapott.
— Értekezletem van. Csendre van szükségem.
— De hát mondtuk, hogy nem zavarunk, csukd be az ajtót! — válaszolta Nagyezsda Arkagyevna kissé már méltatlankodva a vendégszeretet hiánya miatt.
A dolgozószobából, a fejhallgatóból újra megszólalt a külföldi igazgató türelmetlen hangja: „Stanislava, are you still with us?”. Sztaniszlava sarkon fordult, visszatért a számítógéphez, és magára rántotta a szobaajtót.
A következő negyven perc maga volt a pokol. Miközben igyekezett összefüggően érvelni az építészeti megoldások mellett, folyamatosan tompa nevetést, edénycsörgést, a kanalak koccanását és a kávéfőző újbóli zúgását hallotta a háttérből. Senki nem ment be hozzá fizikailag a szobába. Senki nem húzta meg a ruháját.
De Sztaniszlava pontosan abban a megalázó negyven percben értette meg végleg: a szép szavak, az udvarias kérések, a házastársi kompromisszumok ideje lejárt. A beszélgetéseknek vége.
Amikor a konferenciahívás véget ért, kimerülten kiment a konyhába. A hölgyek épp a kabátjukat gombolták a folyosón.
— Látod, milyen rendesek voltunk, mi már megyünk is, nem zavartunk sokáig! — közölte elégedetten Nagyezsda Arkagyevna.
Sztaniszlava csak bólintott. Nem szólt egyetlen szót sem. Nem vitatkozott, nem kért magyarázatot. Megvárta, amíg az ajtó kattan mögöttük.
Az ebédszünetében fogott egy csavarhúzót, szakszerűen kiszerelte a régi zárbetétet a bejárati ajtóból, vonalzóval pontosan lemérte az osztását, és elment a közeli barkácsáruházba. A szakeladó készségesen segített neki kiválasztani a legjobb minőségű, biztonsági fúrásvédelemmel ellátott betétet.
Este, a munka befejeztével Sztaniszlava saját kezűleg, precízen beszerelte az újat. Kipróbálta kívülről: a kulcs finoman, simán fordult. Kipróbálta belülről is. Még egyszer bezárta és kinyitotta, ellenőrizve a reteszek feszülését.
