Összeszorítottam a számat, nehogy a kagylóba nevessek. Luda a maga végtelenül önző, manipulatív jellemével lenyűgözően következetes maradt: ha egyszer ingyen ebédet ígértek neki, addig facsarta a forrást, amíg egyetlen csepp vér is maradt benne, még ha az a saját testvére volt is.
– És mondd csak, családunk megkérdőjelezhetetlen feje, milyen stratégiai döntést hoztál a válság kezelésére? – érdeklődtem szelíden.
– Anya, könyörgöm… – tört meg végleg a férfi büszkesége, és a hangja szinte suttogó könyörgéssé silányult. – Ugye szombaton hazajössz? Kérlek, vegyél ki két hét szabadságot. Vagy mondd meg nekik az áruházban, hogy csak félállásban vállalod. Fuvarozd már el a Ludát, amíg meg nem csinálják azt a nyavalyás motort! Kifizetem a benzint… esküszöm, a felét átutalom neked!
– Nem, Igor – vágtam el a mondatot olyan keménységgel, mint a frissen edzett acél. – Szombat este érkezem haza, vasárnap pihenek, hétfőn reggel nyolckor pedig elfoglalom az új igazgatói székemet. Te pedig légy oly kedves, és edd meg azt a levest, amit saját magadnak főztél a konyhánkban. Nagylelkű, domináns bátyus akartál lenni az én kontómra? Hát tessék, viseld a koronádat a legutolsó fillérig.
Letettem a telefont. A belső nyugalom és elégtétel, amit éreztem, semmihez sem volt fogható. Nem kellett bosszút állnom, nem kellett intrikálnom; az élet maga szolgálta ki az igazságot a maga kíméletlen matematikai pontosságával.
Péntek délután, miközben a záróvizsgám eredményeit vártam, váratlanul maga Ludmilla hívott. Hosszú évek óta először a hangjában nem a megszokott fölényeskedő, parancsolgató él csengedeztetett, hanem egy furcsán visszafogott, szinte behízelgő tónus.
– Szia, Ánya… remélem, nem zavarok a dolgodban – kezdte óvatosan. – Igaz a hír, hogy tényleg megkaptad az igazgatói kinevezést?
– Valóban igaz, Luda. Hétfőn veszem át hivatalosan a hipermarket irányítását.
– Gratulálok… szép teljesítmény – nyögte ki nehezen, miközben a háttérben hallatszott a körmei ideges kopogása az íróasztalon. – Figyelj csak… a testvéred ma délután minősíthetetlen jelenetet rendezett nekem a parkolóban. Közölte, hogy soha többé nem hajlandó a közelembe sem jönni azzal a büdös ronccsal.
– Valóban? Milyen meglepő pálfordulás. És mivel indokolta a lovagi esküjének ilyen méltatlan megszegését?
– Azt kiabálta a nyílt utcán, hogy idegösszeomlást kap a dugóktól, tönkremegy a gerince az üléstől, és a benzinpénz elviszi az összes hasznát – méltatlankodott a sógornőm, de már nem volt mögötte valódi erő. – Rám ordított a kollégáim előtt! A saját húgára! Kijelentette, hogy az én velúr csizmám teszi őt földönfutóvá!
– Hát, valóban roppant drámai fordulat – mosolyogtam a telefonba. – És ezek után hogyan tervezed a bejárást? Metró? Busz? Netán a jó levegőn való séta?
– Nem vagyok én koldus, hogy a tömegnyomorban lökdösődjek! – kapta fel a vizet egy pillanatra, de azonnal vissza is fogta magát. – Világosan megértettem vele: ő maga tett ígéretet, és az ő felelőtlen ígérete miatt mondtam le az akciós bérautót. Ha nem képes ellátni a feladatot, és a taxit sem hajlandó állni, köteles kártalanítani!
– És mire jutottatok ebben a magasröptű vitában? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
– Hát, tajtékzott, csikorgatta a fogát, de kénytelen volt átutalni nekem a bérautó díját a hátralévő három hétre! – jelentette ki diadalmasan Luda, visszanyerve a megszokott gőgjét. – Abból a titkos számlájából utalta át, amit a nyári motorcsónakra spórolt évek óta. Úgyhogy hétfőtől megint egy tiszta, új kisautóval járok, a magam ura vagyok. Na, mennem kell a szalonba, puszi!
Letette. Ott ültem a szentpétervári kávézó bársonyfoteljében, és olyan elemi erővel tört ki belőlem a nevetés, hogy a szomszéd asztalnál ülő idős professzor elnéző mosollyal bicentett felém. Igor, az a férfi, aki kedden még megtiltotta nekem a negyvenezer rubeles fizetésemelést egy vélt családi megtakarítás nevében, egyetlen hét leforgása alatt elbukott egy ötvenezer rubeles magánmegbízást, szétzilálta az idegrendszerét, összetörte a testvéri idillt, tönkretette a saját munkarendjét, és a végén mégis kifizette a bérleti díjat a saját verejtékes megtakarításaiból. A sakkjátszma véget ért; a bronzszobor látványosan a porba hullott.
Szombat este léptem át a lakásunk küszöbét. Odabent szinte kísérteties, steril rend fogadott. Sehol egy eldobott munkásruha, a padló makulátlanul felmosva, a konyhából pedig a frissen pirított fasírt és a házi készítésű krumplipüré meleg, békebeli illata áradt. Igor a konyhaasztalnál gubbasztott, tekintetét némán az üres kávéscsészéjébe fúrva, vállai ernyedten lógtak az elnyűtt pólójában.
– Megjöttem – tettem le a bőröndömet a folyosón, és beléptem a konyhába.
Kiváló formában voltam: frissen vágott, elegáns frizura a szentpétervári mesterfodrásztól, határozott tartás és annak a magabiztos nőnek a kisugárzása, aki tisztában van a saját értékeivel és soha többé nem engedi, hogy bárki a lába alá söpörje az ambícióit.
Igor lassan, nehézkesen emelte fel a fejét. A parancsolgató, dölyfös családfőből nem maradt semmi; csupán a fáradtság és a felülvizsgált büszkeség csendes bánata ült a vonásaiban.
– Megjöttél – dörmögte maga elé, kerülve a szemkontaktust.
– Mint látod – töltöttem egy pohár hideg vizet, és leültem vele szemben az asztalhoz. – Kifizetted Luda autóját?
Megrándult az arca, mintha parázsra lépett volna.
– Honnan veszed?
