– Igor, mondd csak, mielőtt ezt a magasztos férfiúi esküt szétosztogattad volna fűnek-fának, próbáltad már valaha életedben alkalmazni az elemi matematika vagy a közgazdaságtan legegyszerűbb szabályait? – néztem rá hideg, metsző nyugalommal.
– Miről beszélsz? Milyen gazdaságtanról hablatyolsz itt nekem vacsora helyett? – húzta össze a szemöldökét, gyanakodva szimatolva a levegőt, mint aki érzi, hogy láthatatlan hurok szorul a bokája köré, de még képtelen felfogni a csapás irányát.
– A legegyszerűbbről, az alkalmazottról és a családiról – emeltem fel a jobb kezem, és lassan hajlítani kezdtem az ujjaimat. – Létezik egy alapfogalom, úgy hívják: alternatív költség. Ez azt a gazdasági veszteséget jelöli, amelyet amiatt szenvedünk el, mert egy ésszerű lehetőség helyett egy irracionális, veszteséges opciót választunk. Figyelj erősen, egyszerű számok jönnek. Az én kinevezésemmel a havi alapbérem negyvenezer rubellel emelkedik tisztán, kézhez kapva. Ehhez jön még a garantált negyedéves vezetői prémium. Ezzel szemben nézzük a te lovagias felajánlásodat: napi nyolcvan kilométer araszolás a legrosszabb csúcsforgalomban. Benzin, fékbetétek kopása, kuplung amortizációja, olajcsere-ciklus felgyorsulása. Ez alaphangon tizenötezer rubel közvetlen kár havonta. Vagyis a te testvéri jótékonykodásod legkevesebb ötvenötezer rubel tiszta anyagi veszteséget jelent a mi háztartásunknak. És ebben még egyetlen perc sincs benne az én elrabolt időmből. Mondd, te bőkezű filantróp, hajlandó vagy ezt a hiányt a saját zsebedből, az ablakbeépítő vállalkozásodból azonnal pótolni?
Igor arca másodpercek alatt a cékla mélybordó árnyalatát vette fel. A kézzelfogható, makacs számokat világéletében gyűlölte; a rideg valóság mindig akadályozta abban, hogy a nagystílű, gavallér mecénás szerepében tetszelegjen – kiváltképp, ha a cechet valaki másnak kellett kifizetnie.
– Te mindent csak a mocskos pénzben tudsz mérni! – csattant fel dühödten, egy nehéz lépéssel közelebb lépve hozzám, próbálva a testi fölényével rám nehezedni. – Ő a húgom! Az egyetlen testvérem, vér a véremből! A bajban segíteni kötelesség!
– Akkor segítünk feltétel nélkül, ha valakinek ég a háza, kórházba kerül, vagy nincs mit ennie – vágtam el a szavait fagyos éllel. – De egy negyvennégy éves, jól fizetett cégvezetőasszony velúrcsizmás kényelmét finanszírozni a feleséged karrierjének feláldozásával nem segítség, Igor. Az közönséges parazitizmus. És tudod mit? Legyen úgy, ahogy akarod. A te férfi szavad valóban szent dolog. Mivel te voltál az, aki személyi sofőrt ígért Ludmilla királykisasszonynak, hát te magad fogod ezt a szolgáltatást biztosítani számára.
– Micsoda?! Hogy én?! – pislogott zavartan, mintha hirtelen egy idegen nyelven szóltam volna hozzá.
– Pontosan úgy – mosolyodtam el fensőbbséges derűvel. – Te fogod szállítani a húgodat mindennap. Ott áll a ház előtt a hűséges munkaeszközöd, a céges Gazella kisteherautó.
– Megment a józan eszed, asszony?! – hördült fel Igor, és úgy rándult meg, mintha darázs csípte volna meg. – Hát égnek a megrendeléseim! Szezon van! Napi öt-tízezer rubelt bukhatok, ha nem érek ki időben a beépítési helyszínekre! A plató tele van műanyag profilokkal, létrákkal meg törmelékkel, a fülkében meg szerelőhab, ecetszagú szilikon és lakkbenzin szaga tereng! Luda a világos kasmírjában és a finom csizmájában a küszöbre sem teszi a lábát! Neked feleségként kutya kötelességed lenne támogatni a családi békét és az én döntésemet!
– Kötelességem lenne támogatni a döntéseidet, ha azok a te saját szabadidődről, a te saját autódról és a te saját energiádról szólnának – mondtam, miközben tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla. – De abban a szent pillanatban, amikor a megkérdezésem nélkül rendelkezni próbálsz az én éveken át kiharcolt előmenetelemről, a saját autómról és a jövőmről, az nem döntés, Igor. Az primitív zsarnokság és határtalan arcátlanság.
– Ha holnap nem mész be a központba, és elutazol arra a nyavalyás pétervári tanfolyamodra, vissza se gyere ebbe a házba! – üvöltötte a képembe a legelcsépeltebb szappanoperai közhelyet, amit valaha a tévében látott, majd sarkon fordult, és olyan erővel vágta be maga mögött a konyhaajtót, hogy a kredenc üvegei megcsörrentek.
A nappaliból tompa dörrenéssel hallatszott, ahogy leveti magát a kanapéra.
Egyedül maradtam a csendessé váló konyhában. Csak a hűtő kompresszorának halk, monoton zümmögése kísérte a gondolataimat. Igor naiv elképzeléseivel ellentétben eszem ágában sem volt a hálószobába vonulni, hogy a vánkosba fojtva a könnyeimet zokogjak, nem kapkodtam a nyugtató cseppek után, és eszembe sem jutott felhívni az anyámat vagy a barátnőimet, hogy egy végeláthatatlan panaszkodó telefonhívásban sajnáltassam magam. Negyvenhat évesen egy érett nő már nem omlik össze a hisztérikus férfiegó csapkodásaitól; egyszerűen hideg fejjel átszervezi a stratégiáját.
Elővettem a zsebemből az okostelefonomat, és kikerestem Zoja számát. Zoja nem pusztán a legbizalmasabb barátnőm volt az egyetemi évek óta, hanem a kiskereskedelmi láncunk kíméletlen, pengeéles eszű személyzeti igazgatója is egyben. Olyan nő volt, aki előtt az igazgatótanács férfitagjai is kihúzták magukat, a memóriája vetekedett egy mainframe számítógépével, a hűsége pedig megingathatatlan volt.
– Zojuskám, szép estét. Nem zavarok a készülődésben? – kérdeztem halkan, kissé felvont szemöldökkel.
– Veled aztán lehet pihenni, Anna Nyikolajevna – csattant fel a kagylóban Zoja érces, de meleg hangja, miközben a háttérből egy elektromos kávédaráló zaja szűrődött át. – Össze van már pakolva az a gurulós bőrönd? Figyelmeztetlek, a Szapszan gyorsvonat nem vár a későkre: holnap reggel tíz óra nulla perckor kigördül a peronról.