Igor a tágas, sárgás fénybe burkolózó konyhánk kellős közepén cövekelt le, a megfellebbezhetetlen családfő bronzszobrának modorában. Karjait szorosan összefonta a kopott pulóvere felett domborodó mellkasán, lábait harcias terpeszbe vágta a linóleumon, álla gőgösen az ég felé feszült, a tekintetéből pedig annak a férfinak a rendíthetetlen önelégültsége áradt, aki szentül hiszi: épp az imént mentette meg az emberiséget egy világméretű katasztrófától. Igazság szerint már csak egy tohonya, kövér városi galamb hiányzott volna a vállára ahhoz, hogy a köztéri emlékművek groteszk karikatúrája tökéletessé váljon. Ám a mi panelkonyhánkban szerencsére nem tanyáztak galambok. Volt viszont egy negyvennyolc esztendős, hirtelen jött felhatalmazással bíró férj, aki úgy vélte, eljött a történelmi pillanat, hogy a sors omnipotens irányítójának szerepében tetszelegjen.
Lassan, kimért mozdulattal engedtem le a recés élű kést a kopott fa vágódeszkára. A kettévágott, húsos paradicsom magányosan, szinte sértődötten áztatta saját édeskés levében a felületet.
– Roppant érdekes kinyilatkoztatás egy fárasztó kedd estére – jegyeztem meg halkan, szándékoltan kiegyensúlyozott hanghordozással, miközben a gofrimintás konyharuhával gondosan, ujjról ujjra megtöröltem a nedves kezemet. – Különösen annak fényében, drágám, hogy a hipermarket igazgatói kinevezéséről szóló hivatalos határozatot ma délután négykor a regionális vezetés már pecséttel látta el, és a holnap reggeli, szentpétervári vezetői képzésre szóló gyorsvonati jegyek ott lapulnak a táskám külső zsebében. Mégis, szabadna megtudnom, mi idézte elő ezt a tektonikus átrendeződést az én életpályámban? Netán a jegybank egyik pillanatról a másikra bevonta a készpénzt? Vagy az áruházláncunk visszatér a kora középkori cserekereskedelemhez, és lisztért fogunk sót mérni?
– Luda autó nélkül maradt – vágta rá Igor, szavait szinte súlyként leejtve közénk.
Olyan patetikus pátosszal ejtette ki ezt a négy szót, mintha a húga nevében elvárta volna tőlem, hogy azonnal térdre boruljak a kopott kövezeten, hamut szórjak a frissen mosott hajamra, és bűnbánó zokogásban törjek ki, amiért egyáltalán létezni mertem a saját önálló céljaimmal.
Luda Igor húga volt. Egy negyvennégy éves, vasakaratú, kényeskedő nőszemély, aki egy középméretű logisztikai vállalat vezérigazgató-helyettesi posztján pöffeszkedett, és szilárdan hitte, hogy a látható univerzum csupán egy hatalmas, zökkenőmentes szolgáltatóközpont, amelynek kizárólagos feladata az ő pillanatnyi kényelmének kiszolgálása. Ha Ludának fájt a foga, a rokonoknak tilos volt nevetniük; ha Ludának elromlott a mosógépe, a család férfitagjainak azonnal szerszámosládával kellett vigyázzban állniuk.
– Őszinte részvétem a gépjárművének – feleltem hűvösen, kényelmesen nekitámaszkodva a munkapult élének. – De amennyire a várostervezési hírekből értesültem, a tömegközlekedési hálózat ma sem omlott össze. A csuklós buszok és a trolik menetrend szerint közlekednek, a metróalagutakban pedig fűtés van, és nem esik az eső.
– Milyen metró, Ánya?! Megment az eszed?! – Igor széles, teátrális kézmozdulattal csapott a levegőbe, egyetlen pillanat alatt szétzúzva az imént felvett bronzszobor-pózt. – Elment a józan eszed? Hát nem tudod, hogy világos velúr csizmát hord? Fodrász által készített frizurája van! A külváros túlsó felébe kellene utaznia két átszállással, a reggeli tömegnyomorban. Beállt a motorja, a szerelő azt mondta, minimum egy teljes hónap, mire megérkeznek a gyári alkatrészek külföldről. Bérautót akart intézni, de én határozottan lebeszéltem róla. Mondtam neki, hogy az színtiszta pénzkidobás, úri huncutság az ablakon kidobott tízezrekkel. Megígértem neki, mint szerető báty, hogy te fogod vinni minden reggel, és te hozod haza este. Úgyis van saját kocsid, úgyis vezetsz mindennap!
Megdermedtem. Belül, valahol a rekeszizmom alatt lassan forrni kezdett az a sajátos, fojtogató méreg, amely akkor önti el az embert, amikor szembesül a gátlástalan, kristálytiszta, semmivel sem leplezett emberi pofátlansággal. Nem a hangerő fájt, hanem az a magától értetődő természetesség, amellyel egy másik felnőtt ember feláldozta a heteimet, a karrieremet és az energiámat a saját nagylelkűségének oltárán.
– Nos, tegyük tisztába a térbeli és időbeli összefüggéseket, kedves Igorka – hajtottam oldalra kissé a fejem, úgy pásztázva a férjem arcát, mint egy entomológus, aki egy rendkívül kártékony, ám morfológiailag érdekes bogárfajt tanulmányoz a mikroszkóp alatt. – Az én munkahelyem, a hipermarket, pontosan tízpercnyi kényelmes autózásra van a házunktól. A te drága húgod irodája pedig a metropolisz túlsó peremén fekszik, messze a déli ipari parkban, a folyami hídon túl. Azon a hídon, amelyen reggel fél nyolc és kilenc között lépésben sem lehet haladni. Ahhoz, hogy Luda pontban kilenckor beléphessen a fényes forgóajtón a makulátlan velúrjában, nekem legkésőbb hétkor el kell fordítanom a slusszkulcsot. Negyven kilométeres vargabetű oda, araszolás a füstben, majd ugyanennyi vissza hozzám. Este pedig ugyanez a lidércnyomás, megfordítva. Napi legalább három-négy óra a dugókban.
– Na és akkor mi van? Kelj fel korábban! – legyintett Igor olyan pökhendi könnyedséggel, mintha nem éveim munkáját és a napi szabadidőmet dobná a szemétbe, hanem csupán azt kérné, hogy kapcsoljak át egy másik tévécsatornára. – Nők vagytok mind a ketten, a korai ébredés kifejezetten serkenti a keringést, jót tesz a bőr tónusának, olvastam valahol. Az igazgatói posztot meg szépen lemondod. Nem neked való az az idegfeszültség. Ezzel a megnövekedett logisztikai teherrel amúgy sem tudnád összeegyeztetni a bolti túlórákat. A család, az összetartás mindig előrébb való, mint a te öncélú, kapzsi karrierizmusod! Én férfi vagyok, adtam a szavamat a húgomnak. Az én szavam pedig szent.
