– Alakul a csomagolás. Csak egy technikai kérdés: a kinevezési dekrétumom minden pecsétet megkapott a központi iktatóban?

– Kulcsra zárva pihen a páncélszekrényemben, a digitális rendszerben pedig visszavonhatatlanul leokézva. De honnan ez a hirtelen bizonytalanság? Csak nem lázong a hátország? Igorka megint előadja a hattyúk halálát?

– Lázong, de még mennyire – mosolyodtam el gúnyosan. – Épp az imént követelte nagy hangon, hogy mondjak le a posztról, lépjek vissza az előléptetéstől, és álljak be a drága húgocskája ingyenes sofőrjének, mert a nagyságos asszonynak szervizben van a kocsija, és félti a velúr csizmáját a buszmegállók mocskától.

– Ó, az a tündéri, önzetlen fajtája! – nevetett fel Zoja a vonal túlsó végén olyan mélyről jövő kárörömmel, hogy szinte láttam magam előtt a kárpitozott foteljében hátradőlő alakját. – Igazi mesehős a te urad! Remélem, azonnali hatállyal elküldted egy közismert, melegebb éghajlatú, erotikus anatómiai koordinátára?

– Nem, kedvesem. Sokkal elegánsabb leszek. Segítek neki abban, hogy maradéktalanul betarthassa a szent férfiszavát. Holnap találkozunk a pályaudvaron.

Miután bontottam a vonalat, felkaptam a laptopomat, és leültem a konyhaasztalhoz. Ha a férjem annyira aggódott Luda mobilitásáért, úgy éreztem, kötelességem menedzserként támogatni a projekt sikerét. Megnyitottam egy üres Excel-táblázatot. Létrehoztam egy precíz, percre lebontott logisztikai modellt.

Az első oszlopba felvezettem a fix megállókat: „Luda külvárosi lakása – Luda déli irodája – Igor északkeleti építkezési területei”. A második oszlopba beillesztettem az indulási időket, a városi online forgalomfigyelő legpesszimistább reggeli dugó-statisztikáival kalkulálva. A számítások kíméletlenül kidobták az eredményt: hogy elkerülje a teljes megbénulást a hídon, Igornak reggel 6 óra 35 perckor el kellett hagynia a parkolót. A harmadik oszlop tartalmazta a Gazella kisteherautó brutális, 92-es oktánszámú benzinből mért fogyasztását araszoló üzemmódban, fűtve, súlyos szerszámokkal a platón.

Az eredmény egy esztétikus, piros-sárga cellákkal kiemelt, rendkívül szemléletes infografika lett. Kinyomtattam a nappali sarkában álló kis lézernyomtatón, majd a fiókom mélyéről előhalásztam egy megbízható, prémium kategóriás taxitársaság aranyozott VIP-névjegyét. Egy rozsdamentes gémkapoccsal a lap tetejére tűztem a kártyát, előkaptam egy vastag, fekete alkoholos filcet, és a fejléc fölé kanyarítottam:

„A megkérdőjelezhetetlen férfiszó operatív megvalósítási ütemterve. Amennyiben a logisztika összeomlik – tárcsázd a mellékelt számot a húgodnak a saját számládra. Tisztelettel: Anna Nyikolajevna, megerősített hipermarket-igazgató.”

A lapot kisimítva a konyhaasztal közepére helyeztem, pontosan Igor kedvenc, barna kerámiabögréje mellé.

Ezután átmentem a hálószobába. A nappaliból áradó, színpadiasan nehézkes sóhajtozásokkal és a kanapé demonstratív nyikorgásával mit sem törődve előhúztam a szekrényből az elegáns utazótáskámat. Zenét dugtam a fülembe, és módszeresen elcsomagoltam a vasalt kosztümöket, a selyemblúzokat, a kényelmes bőrcipőket az egész napos szemináriumokhoz, és a piperéimet. Igor a nappali felől felém fordított háttal feküdt a kanapén, a falat bámulva, teljes lényével azt sugározva, hogy ő a világ legmeg nem értettebb mártírja. Nem zavartam meg ezt a komikus magánszámot; lefeküdtem a hitvesi ágyba, és mély, nyugodt álomba merültem.

Reggel pontban hatkor ébredtem a vekker diszkrét dallamára. Megfőztem az erős feketémet, komótosan felöltöztem a puha, teveszőr kabátomba, magamhoz vettem az irataimat és a táskát. Egyetlen pillantást vetettem az asztalon hagyott precíz itinerre, csendesen kattant mögöttem a bejárati ajtó zárja, a lépcsőház előtt pedig már várt az előre lefoglalt sárga taxi, hogy a főpályaudvarra repítsen. Az új életem, az önálló szakmai sikerem várt rám, és a világ minden kincséért sem hagytam volna, hogy mindezt sárba tiporja valaki más kényeskedő nárcizmusa.

A vonaton utazni Zojával maga volt a megtestesült nyugalom. A Szapszan elegáns kocsijában ültünk, előttünk gőzölgött a hagyományos, fém pohártartóba helyezett forró tea, a táj pedig fehér csíkként suhant el a hatalmas panorámaablakok mögött. Épp túl jártunk a Tveri terület határán, amikor a telefonom halk rezgéssel jelezte a valóság betörését. A kijelzőn ott virított a felirat: „Luda sógornő”.

Széles, elégedett mosollyal haraptam le egy darabot a prémium étcsokoládéból, kényelmesen hátradőltem a párnázott ülésen, és megnyomtam a zöld ikont.

– Anna! Hol a fenében vagy már?! – Luda hangja úgy vijjogott a hangszóróból, hogy Zoja az asztal túloldalán önkéntelenül felvonta a szemöldökét. – Háromnegyed nyolc múlt öt perccel! Lassan negyedórája fagyoskodom a lépcsőház előtt a huzatban, tetőtől talpig felöltözve, te meg sehol sem vagy! Nem veszed fel a telefont, az autód nincs a parkolóban! Mi ez az egész?!

– Nagyon szép, derűs jó reggelt kívánok neked is, kedves Ludocska – válaszoltam mézédes, kimért nyugalommal, miközben kortyoltam egyet a citromos teából. – És áruld el nekem, kérlek, miért éppen az én szerény személyemet méltóztatsz várni a fagyban?

– Hogyhogy miért?! Hát megőrültél?! – visította a sógornőm, hangjában a hisztéria és a felháborodás kétségbeesett keverékével. – Igor tegnap este kerek perec megmondta, hogy minden el van intézve! Miattad mondtam le az előzetesen lefoglalt bérautómat! Kilenckor prezentációm van a felügyelőbizottság előtt, kint szemerkél a nyirkos eső, a frizurám tíz perc alatt tönkremegy a párától! Azonnal gyere ide értem!

– Micsoda roppant kellemetlen malőr – feleltem szinte szánakozó, bársonyos hangon. – Attól tartok, egy klasszikus, tankönyvi kommunikációs zárlat áldozata lettél. Igor valóban felajánlotta a szolgálataimat, ebben nem tévedsz. Csak egy apró, elhanyagolható részletről feledkezett meg a nagyvonalúsága közepette: arról, hogy én ebbe nem egyeztem bele. Jelen pillanatban ugyanis kétszázötven kilométer per órás sebességgel száguldok Szentpétervár felé, hogy átvegyem az új, igazgatói megbízatásomat.