– Micsoda utazás?! Milyen igazgatóság?! Ugye csak viccelsz velem?! – fulladozott Luda a vonal végén, szinte hallani lehetett, ahogy kapkod a levegő után. – És velem mi lesz?! Én mivel menjek be dolgozni?!

– Hát tárcsázd a drága bátyádat, Ludocska! Ő komoly, érett férfi, aki adott egy szót, és mint tudjuk, a szava szent és sérthetetlen. Biztos vagyok benne, hogy már gázt adva repül feléd a szerzeményével. Sikeres és eredményes munkanapot kívánok az igazgatóságon!

Bontottam a vonalat, a telefont pedig gondolkodás nélkül átpöccintettem a „Ne zavarjanak” profilba. Zoja az asztal túloldalán már nem bírta tovább: arcát a textil szalvétájába temetve rázkódott a visszafojtott nevetéstől, szeme sarkából apró könnycseppek szivárogtak.

– Te nem vagy egyszerű menedzser, Anyuska – nyögte ki végül a barátnőm, miközben a szemüvegét törölgette. – Te egyenesen hidegvérű stratéga vagy.

– Nem, drágám – néztem ki a békésen tovasuhanó havas fenyvesekre. – Én pusztán hiszek a hatáskörök és a felelősség helyes delegálásában. Aki kitalálta a feladatot, az arassa le a dicsőséget a megvalósításban is.

A szentpétervári szeminárium pontosan olyan intellektuális és szakmai feltöltődést nyújtott, amilyenre már évek óta szomjaztam. Korszerű készletgazdálkodási modellek, humánerőforrás-optimalizálás válsághelyzetben, marketingstratégiák a modern kiskereskedelemben. Körülöttem érett, ambiciózus, intelligens szakemberek ültek az ország legkülönbözőbb pontjairól, akikkel esténként a kivilágított Nyevszkij prospektus patinás éttermeiben vitattuk meg a jövőt egy-egy pohár minőségi bor mellett. Évek óta először éreztem azt, hogy nem egy szűkös családi skatulya rabja vagyok, hanem egy önálló, tiszteletreméltó nő, aki a saját tehetségéből épít jövőt.

A hazai hadszíntér eseményei időközben apró mozaikdarabokban szivárogtak el hozzám. Zojának, akinek kiterjedt kapcsolati hálója még a konkurens vállalatok portásfülkéire is kiterjedt, nem kellett sok idő, hogy megtudja a szaftos részleteket. Szerda este, mialatt egy patinás étteremben vacsoráztunk a Fontanka partján, diadalittas mosollyal mutatta fel a telefonját.

– Figyelj, mert ezt tanítani kellene a menedzserképzőkön – hajolt közelebb Zoja, felolvasva a volt kolléganője, Zinaida csetüzenetét, aki véletlenül épp recepciósként dolgozott abban a csillogó irodaházban, ahol Luda cége székelt. – Hallgasd ezt: „Képzeld, a te híres Ludmillád ma reggel totális sokkhatás alatt esett be a forgóajtón. Egy ütött-kopott, rozsdás Gazella platós furgonból kászálódott ki az utcán, és úgy rácsapta a vékony lemezajtót a sofőrre, hogy a külső tükör majdnem a flaszteron landolt. A sofőr, aki kísértetiesen hasonlított a férjére, torkaszakadtából ordított vele a járda széléről a dugó miatt!”

– Szóval Igorka mégiscsak beállt a volán mögé – kortyoltam bele komótosan a rubinvörös nedűbe.

– De még mennyire! – kuncogott Zoja. – Zina azt írja, hogy Luda haja égnek állt, a kabátjából pedig olyan tömény hígító- és festékszag áradt, hogy az egész délelőtti vezetőségi megbeszélésen a vezérigazgató háromszor nyitott ablakot, a pénzügyes lányok meg egész nap látványosan elkerülték a folyosón. Kiderült, hogy Igor, megelőzendő a késést, felhajtott a villamossínekre a rakparton, a platón meg felborult egy felbontott hordó alapozófesték!

Elképzeltem az én büszke, házi diktátoromat, amint a hajnali ködben, káromkodva próbálja átverekedni a rozsdás kisteherautóját a csúcsforgalmon, miközben a húga a fülkében rikácsol mellette a porlepte szerszámosládák fölött. Szinte megsajnáltam őket. De csak szinte.

A tragikomédia harmadik felvonása csütörtök késő este érkezett el, amikor végre feloldottam a híváskorlátozást. Igor hívott. A hangjából már a legkisebb nyoma is eltűnt a kedd esti oroszlánbőgésnek; a bronzszobor talapzata nemhogy megrepedt, de darabjaira hullott a porban.

– Anya… ez már egyszerűen nem tréfa – zihálta a telefonba mindenféle üdvözlés nélkül, hangjában a végsőkig kimerült, megtört ember remegésével.

– Teljesen egyetértek veled, kedvesem – válaszoltam hűvösen, miközben a szállodai szobám ablakából a kivilágított Izsák-székesegyház kupoláját figyeltem. – Az áruházigazgatás valóban rendkívül komoly, felelősségteljes hivatás. Örülök, hogy végre te is belátod.

– Hogy a francba jön ide a te rohadt igazgatóságod?! – csuklott el a hangja a dühtől és a tehetetlenségtől. – A te hülye táblázatod és a húgom logisztikája miatt ma két teljes órát késtem a legfontosabb felmérésemről! Egy újgazdag megrendelő egy háromszintes családi ház komplett panorámaablakait akarta megrendelni nálam! Ott állt a hidegben, megunta a várakozást, leköpte a földet, elküldött a pokolba, és azonnal átment a konkurenciához! Tisztán ötvenezer rubel haszon úszott el, Anya! Ötvenezer ropogós rubelt vettél ki a zsebemből a makacsságoddal!

– Micsoda sajnálatos üzleti baleset – ingattam a fejem a csendes szobában. – De emlékszel még a keddi beszélgetésünkre a konyhában? Alternatív költség, Igor. Így hívják ezt a tankönyvekben. A más kárára felajánlott, nagylelkű segítség mindig elképesztően sokba kerül abban a pillanatban, amikor a számlát a valóságban a saját zsebedből kell kiegyenlítened.

– Tehetnél egy szívességet! – próbált meg még egy utolsó, gyenge kísérletet tenni a régi hangnemre, de a szavai szánalmasan csikorogtak. – Luda ma reggel hisztériás rohamot kapott az autóban! Tizenöt percet késtünk a rakparton, mire kivágta az ajtót, leintett egy luxustaxit, a számlát meg átküldte az én telefonomra, mondván, hogy én ígértem meg a fuvarozását! Kijelentette, hogy a munkásautóm egy fertő, büdös a kabátja, és a kollégái kinevetik a háta mögött! Most azt követeli, hogy mindennap fizessem a taxiját oda-vissza!