A nő idegesen összekulcsolta a kezét.
– Daniel gyakran beszélt a kezeléseiről. Tudta, milyen gyógyszereket szed. Margaret pedig állandóan azt kérdezgette, mennyi ideje lehet még hátra.
Margaret dühösen közbevágott.
– Egy aggódó anya nem kérdezhet ilyet?
Jennifer megrázta a fejét.
– Nem úgy kérdezte, mint aki aggódik.
– Hazudsz!
– Nem, Margaret. Maga azt mondta, hogy Emily halála mindannyiunk problémáját megoldaná.
Apám arca elsötétült.
Victoria halkan közbeszólt.
– Jennifer, ön tudja, ki készítette elő Emily gyógyszereit?
A nő habozott.
– Daniel.
– És látta valaha, hogy bármit megváltoztatott bennük?
Jennifer hosszú másodpercekig hallgatott.
Aztán lassan megszólalt.
– Egyszer láttam, hogy egy másik gyógyszeres dobozból tett tablettákat Emily heti adagolójába.
A gyomrom görcsbe rándult.
Daniel azonnal felpattant.
– Ez hazugság!
Jennifer sírva folytatta.
– Megkérdeztem, mit csinál. Azt mondta, az orvos módosította az adagolást.
Victoria komolyan bólintott.
– Ezt az állítást átadjuk a nyomozóknak. A gyógyszerek eredetét, az orvosi utasításokat és a rendelkezésre álló bizonyítékokat szakértőknek kell megvizsgálniuk.
Daniel az ajtó felé indult.
– Én ebből kiszállok!
Apám nem mozdult.
– A házasságból már régen kiszálltál, Daniel. Az igazság elől azonban nem menekülhetsz örökké.
Daniel megtorpant.
Victoria folytatta.
– Az ön ügyvédje már értesítést kapott a vállalati vizsgálatról. A befektetői testület rendkívüli ülést tart, és a szerződések alapján dönteni fog a vezetői jogköreiről.
– Nem vehetik el a cégemet!
– A tulajdonrésze nem tűnik el – válaszolta Victoria. – De a vezetői pozíciója nem jelent korlátlan hatalmat.
Margaret kétségbeesetten felkiáltott.
– Richard, ezt nem teheted velünk!
Apám lassan felé fordult.
– Érdekes, Margaret. Tegnap még azon mosolyogtál, hogy a lányomnak három napja lehet hátra.
Margaret szája megremegett.
– Én… én nem úgy értettem.
– Akkor hogyan?
Az anyósom nem válaszolt.
Apám tekintete jéghideggé vált.
– A lányom az ágyában feküdt, súlyos betegen. Te pedig nem azt kérdezted, hogyan segíthetnél rajta. Hanem azt, mikor írja alá a ház átruházását.
Margaret lesütötte a szemét.
– Csak a család jövőjére gondoltam.
– Emily is a családod volt.
Erre már nem tudott mit mondani.
A következő percekben két nyomozó érkezett az irodába.
Nem rendeztek jelenetet.
Nem bilincseltek meg senkit a tárgyalóasztal mellett.
Egyszerűen közölték, hogy a felmerült körülmények miatt hivatalos vizsgálat folyik, és külön-külön szeretnének beszélni az érintettekkel.
Daniel először tiltakozott.
Aztán telefonon felhívta az ügyvédjét.
Jennifer vállalta, hogy tanúvallomást tesz.
Margaret pedig némán ült, miközben az arca egyre sápadtabb lett.
Én már nem akartam tovább hallgatni őket.
Fáradt voltam.
A mellkasomban tompa fájdalom jelentkezett, és az ápoló, aki elkísért, azonnal jelezte, hogy vissza kell mennünk a kórházba.
Apám odalépett hozzám.
– Készen állsz?
Bólintottam.
– Igen.
Amikor a kerekesszékemet az ajtó felé fordították, Daniel utánam szólt.
– Emily!
Megálltam.
– Mit akarsz?
A férjem lassan közelebb lépett.
Most először nem volt magabiztos.
Nem mosolygott.
Nem parancsolgatott.
Csak egy rémült ember állt előttem, aki végre megértette, hogy elveszítheti mindazt, amit természetesnek vett.
– Kérlek… beszélhetnénk négyszemközt?
Apám rám nézett.
Én azonban megráztam a fejem.
– Nincs több titok, Daniel.
A férjem szeme megtelt könnyel.
– Tudom, hogy hibáztam.
– Hibáztál?
A hangom megremegett.
– Daniel, elárultál. Megcsaltál. Megpróbáltad elvenni az otthonomat. És miközben azt hittem, haldoklom, te már a következő esküvődet tervezted.
– Sajnálom!
Sokáig néztem rá.
Aztán halkan megszólaltam.
– Tudod, mit sajnálok én?
Megrázta a fejét.
– Azt, hogy három éven át minden reggel úgy ébredtem, hogy szerencsés nőnek hittem magam, amiért mellettem vagy.
Daniel sírni kezdett.
De már nem hatott meg.
– Nem tudom, hogy valaha szerettél-e – folytattam. – De azt tudom, hogy én valóban szerettelek.
A férjem kinyújtotta a kezét.
Nem fogtam meg.
– Emily, adj még egy esélyt!
Lassan megráztam a fejem.
– Három napot kaptam, Daniel.
A férjem zavartan nézett rám.
– Mit?
– Három napot, hogy szembenézzek a halállal. Te pedig három napot kaptál, hogy megmutasd, milyen ember vagy valójában.
Könnyek csillogtak a szemében.
– Kérlek…
– Mindketten éltünk a lehetőségünkkel.
Aztán elfordultam.
És többé nem néztem vissza.
A következő negyvennyolc óra életem leghosszabb két napja volt.
A kórházban folyamatos megfigyelés alatt tartottak.
Dr. Collins és csapata módosította a kezelésemet, ellenőrizte a szívritmusomat, és gondosan figyelte, hogyan reagál a szervezetem.
Az első éjszaka nehéz volt.
Többször felébredtem.
Néha úgy éreztem, nem kapok elég levegőt.
Máskor a félelem olyan erősen szorította a mellkasomat, hogy biztos voltam benne, nem érem meg a reggelt.
Apám végig mellettem maradt.
Egyetlen éjszakára sem ment haza.
A kórházi fotelben aludt, ugyanabban az öltönyben, amelyet az első napon viselt.
Amikor hajnalban felébredtem, ott találtam az ágyam mellett.
– Apa?
Azonnal kinyitotta a szemét.
– Itt vagyok, kislányom.
– Nem kellene hazamenned pihenni?
Elmosolyodott.
– Negyven éve dolgozom. Azt hiszem, most megengedhetem magamnak, hogy néhány napot a lányommal töltsek.
Könnyek szöktek a szemembe.
– Sajnálom, hogy ennyi időt elvesztegettünk.
Apám megsimította a kezemet.
– Nem vesztegettük el. Csak rosszul használtuk fel.
Hosszú csend következett.
Aztán megkérdeztem:
– Apa, miért egyeztél bele annak idején, hogy Daniel azt higgye, meghaltál?
