Az ablak felé fordultam.
Három éven át Daniel minden családi vacsorán azt hangoztatta, hogy nélküle semmim sem lenne.
Hogy ő tart el.
Hogy az ő pénzéből élünk.
Hogy hálásnak kellene lennem, amiért feleségül vett.
Pedig valójában az apám családi alapja finanszírozta a vállalkozását.
És én voltam az a nő, akit Daniel megpróbált megfosztani az otthonától.
– Victoria – szólaltam meg végül.
– Igen?
– Szeretném, ha holnap mindenki megtudná az igazságot.
Az ügyvédnő bólintott.
– Pontosan ezt tervezzük.
Aztán egy pillanatra elkomorodott.
– Van azonban még valami.
Megéreztem, hogy rossz hírt fog közölni.
– Mi az?
Victoria egy apró adathordozót tett az asztalra.
– Az egyik alkalmazottunk átadott nekünk egy hangfelvételt. A jogszerű felhasználhatóságát még vizsgáljuk, de a tartalma rendkívül aggasztó.
– Mi hallható rajta?
Victoria rám nézett.
– Daniel és Jennifer beszélgetése.
– Miről?
Az ügyvédnő halkan válaszolt.
– Arról, hogy mi történjen, ha ön mégsem hal meg három napon belül.
A torkom kiszáradt.
– Lejátszanád?
Victoria habozott.
– Biztos benne?
Bólintottam.
Elindította a felvételt.
Először háttérzaj hallatszott.
Aztán Jennifer hangja.
– És ha az orvos téved?
Daniel nevetett.
– Nem fog.
– De ha mégis?
Néhány másodperc csend következett.
Aztán meghallottam a férjem hangját.
– Akkor gondoskodnunk kell arról, hogy Emily ne tudjon keresztbe tenni nekünk.
Jennifer idegesen megszólalt.
– Daniel, ez már túl messzire megy.
– Ne most kezdj el lelkiismereteskedni! Te akartad ezt az életet.
A felvétel véget ért.
A szobában halálos csend támadt.
A szívmonitor egyenletes csipogása volt az egyetlen hang.
– Victoria…
– Igen?
– Holnap nemcsak az ügyvédek lesznek ott, igaz?
Az ügyvédnő komolyan bólintott.
– A rendőrség már megkapta a releváns információkat. A szükséges lépésekről ők döntenek.
A takaróra néztem.
Aztán lassan megszólaltam.
– Akkor holnap véget ér a házasságom.
Victoria megszorította a kezemet.
– Emily, a házassága már akkor véget ért, amikor a férje úgy döntött, hogy az ön halála számára lehetőség.
Másnap reggel kilenc órakor Daniel, Margaret és Jennifer megérkeztek a Bennett & Associates ügyvédi irodába.
Daniel drága szürke öltönyt viselt.
Margaret gyöngysort és elegáns fekete ruhát.
Jennifer pedig olyan izgatottnak tűnt, mintha egy esküvőre érkezett volna.
Valójában mindhárman azt hitték, hogy aznap megszerzik a házamat.
A tárgyalóterem ajtaja előtt egy asszisztens fogadta őket.
– Miller úr, kérem, fáradjanak be.
Daniel magabiztosan lépett be.
Aztán hirtelen megtorpant.
Az asztal végén egy ősz hajú férfi ült.
Mellette Victoria Bennett.
És közvetlenül mellettük én.
Kerekesszékben ültem, mert az orvosaim még nem engedélyezték, hogy hosszabb ideig álljak vagy járjak.
De az arcomon már nem volt félelem.
Daniel rám meredt.
– Emily? Mit keresel itt? Neked kórházban kellene lenned!
– Az orvosaim engedélyezték ezt a rövid találkozót, megfelelő felügyelet mellett.
Margaret azonnal a dokumentumokat kereste a tekintetével.
– Hol vannak az aláírandó papírok?
Apám lassan felállt.
– Jó reggelt, Margaret.
Az anyósom megmerevedett.
Néhány másodpercig csak nézte őt.
Aztán az arca teljesen elsápadt.
– Richard?
Daniel zavartan fordult felé.
– Anya, ismered ezt az embert?
Margaret hátralépett.
– Ez… ez lehetetlen.
Apám nyugodtan felelt.
– Úgy látom, még mindig emlékszel rám.
Daniel rám nézett.
– Emily, ki ez?
Egyenesen a szemébe néztem.
– Bemutatom az apámat.
Daniel felnevetett.
– Nagyon vicces. Az apád meghalt.
– Nem, Daniel. Csak azt akartam, hogy te ezt hidd.
A mosoly lassan eltűnt az arcáról.
Apám az asztalra helyezett egy vastag dossziét.
– A nevem Richard Whitmore.
Daniel arca megváltozott.
A név ismerős volt számára.
Nagyon is.
– Whitmore? – ismételte.
Apám bólintott.
– Igen. Annak a befektetési csoportnak az alapítója, amelynek egyik alapja a céged többségi tulajdonosa.
Daniel mozdulatlanná dermedt.
Jennifer zavartan nézett körül.
Margaret pedig lassan leült.
Apám folytatta.
– Három éve finanszírozzuk a vállalkozásodat. És három éve figyeljük, hogyan bánsz a lányommal.
Daniel hirtelen felcsattant.
– Ez valami átverés!
Victoria előretolt egy dokumentumot.
– Nem, Miller úr. Ez a részvényesi nyilvántartás.
Daniel remegő kézzel vette fel.
Olvasni kezdte.
Az arca egyre fehérebb lett.
– Hatvannyolc százalék? – suttogta.
Victoria bólintott.
– Pontosan.
– De… de ez az én cégem!
Apám hidegen válaszolt.
– Azt hitted, hogy az.
Daniel rám nézett.
– Emily, te tudtál erről?
Lassan bólintottam.
– Mindvégig.
A férjem úgy nézett rám, mintha először látna.
– Miért nem mondtad el?
A kérdés hallatán keserűen elmosolyodtam.
– Mert szerettem volna tudni, hogy engem szeretsz-e, vagy azt, amim van.
Margaret hirtelen felállt.
– Ez nevetséges! Nem ezért jöttünk ide! Hol van a ház átruházásáról szóló dokumentum?
Victoria elővett egy újabb iratot.
– Mrs. Miller, éppen erről szeretnénk beszélni.
Margaret mohón előrehajolt.
Victoria azonban folytatta.
– Hat hónappal ezelőtt valaki megpróbált hamis meghatalmazással rendelkezni Emily Whitmore Miller ingatlanáról.
Az anyósom arca megfeszült.
– Fogalmam sincs, miről beszél!
Victoria az asztalra helyezte a másolatot.
– Akkor talán meg tudja magyarázni, miért szerepel az ön neve a kapcsolódó ügyvédi egyeztetésekben.
Margaret Danielre nézett.
Daniel pedig Jenniferre.
Egyetlen pillanat alatt minden magabiztosságuk szertefoszlott.
– Ez félreértés – hebegte Daniel.
