2. RÉSZ – A TITOK, AMELY HÁROM ÉVIG REJTŐZÖTT
Másnap reggel pontosan hét óra tizenhárom perckor egy fekete luxusautó állt meg a kórház főbejárata előtt.
A hátsó ajtó kinyílt, és egy magas, ősz hajú férfi szállt ki belőle.
Sötét öltönyt viselt, kezében kopott bőr aktatáskát tartott. Az arca szigorú volt, de a tekintetében olyan fájdalom tükröződött, amelyet csak az ismerhet, aki éveken át tehetetlenül figyelte egy szeretett ember szenvedését.
Az apám volt.
Richard Whitmore.
Az a férfi, akit Daniel három éve halottnak hitt.
És akinek a neve egykor az ország legbefolyásosabb üzletembereinek társaságában szerepelt.
Amikor belépett a kórterembe, először nem szólt semmit.
Csak megállt az ágyam mellett, és hosszasan nézett rám.
Aztán lassan megsimította a homlokomat.
– Emily, kislányom…
A hangja megremegett.
– Nem így kellett volna viszontlátnom téged.
Megpróbáltam elmosolyodni.
– Én sem így terveztem, apa.
Leült mellém.
Egy pillanatra ismét az a kislány voltam, aki régen minden vihartól félt, és aki mindig biztos volt benne, hogy az apja meg tudja védeni.
Csakhogy ezúttal nem egy vihartól kellett megmentenie.
Hanem attól a férfitól, akinek valaha önként adtam a szívemet.
– Elhoztad? – kérdeztem halkan.
Apám az ölébe helyezte az aktatáskát.
– Mindent.
Kinyitotta.
Odabent gondosan rendezett iratok, banki kimutatások, tulajdoni lapok és egy vastag, vörös szalaggal átkötött dosszié feküdt.
A dosszié tetején Daniel teljes neve szerepelt.
Daniel Andrew Miller.
Alatta pedig egyetlen szó:
VIZSGÁLAT.
A gyomrom összeszorult.
– Mit találtatok?
Apám nem válaszolt azonnal.
Kivett egy fényképet, és az ágyamra helyezte.
Daniel volt rajta.
Jenniferrel.
Egy elegáns étterem teraszán ültek, pezsgőspohárral a kezükben.
A fénykép három hónappal korábban készült.
– Ezt már tudtam – mondtam keserűen.
Apám bólintott.
– Tudom. De ezt nem.
Egy második fényképet tett elém.
Ezen Daniel, Jennifer és Margaret egy ügyvédi iroda előtt álltak.
A kezükben dokumentumok voltak.
A fénykép hátoldalán egy dátum szerepelt.
Hat hónappal korábbról.
– Mi ez? – kérdeztem.
Apám tekintete elsötétült.
– Az a nap, amikor először megpróbálták eladni a házadat.
Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.
– Eladni?
– Igen. A tudtod nélkül.
– De a ház az én nevemen van.
– Pontosan. Ezért nem sikerült nekik.
Apám előhúzott egy harmadik dokumentumot.
Egy hamisított meghatalmazást.
A lap alján az én aláírásom szerepelt.
Vagy legalábbis valami, ami annak látszott.
– Ez nem az én aláírásom – suttogtam.
– Tudom.
– Daniel hamisította?
– A vizsgálat szerint igen. És Margaret segített neki.
A szívmonitor mellettem egyre gyorsabban csipogott.
Apám azonnal megfogta a kezemet.
– Emily, nyugodj meg. Nem azért jöttem, hogy még nagyobb fájdalmat okozzak.
– Akkor miért?
Rám nézett.
– Azért, hogy végre elmondjam neked az egész igazságot.
Ekkor elővett egy negyedik iratot.
Ez azonban nem a házról szólt.
Hanem az egészségemről.
A nevem alatt egy magánlaboratórium pecsétje szerepelt.
A vizsgálatot mindössze két nappal korábban végezték el.
– Apa… mi ez?
– Emlékszel, amikor három hónappal ezelőtt azt mondtad, hogy a gyógyszereid szedése ellenére egyre rosszabbul érzed magad?
Bólintottam.
Természetesen emlékeztem.
Először csak fáradékony voltam.
Aztán szédülni kezdtem.
Néha olyan hevesen vert a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomból.
Daniel mindig azt mondta, hogy túl sokat aggódom.
Margaret pedig rendszeresen figyelmeztetett, hogy ne dramatizáljam túl a helyzetet.
– A szívbetegséged valódi – folytatta apám. – De a legutóbbi állapotromlásod körül valami nagyon nincs rendben.
Megdermedtem.
– Mire célzol?
Apám lassan elém tolta a laboreredményeket.
– A véredben olyan gyógyszerhatóanyag koncentrációját mutatták ki, amelyet a kezelési terved szerint nem kellett volna szedned.
Éreztem, ahogy minden vér kifut az arcomból.
– Ez lehetetlen.
– Bárcsak az lenne.
– Daniel minden reggel előkészítette a gyógyszereimet…
A mondat közepén elhallgattam.
Apám arca megkeményedett.
– Pontosan ezért kértem egy független vizsgálatot.
A kezem a szám elé kaptam.
Eszembe jutottak a reggelek.
Daniel mindig korábban kelt nálam.
Egy pohár vizet tett az éjjeliszekrényre, mellé pedig a kis fehér tablettákat.
– Tessék, drágám – mondta. – Ne felejtsd el bevenni őket.
Milyen figyelmes férjnek hittem!
Milyen sokszor köszöntem meg neki!
És milyen sokszor éreztem magam bűnösnek, amiért kételkedtem a szeretetében!
– Apa… – suttogtam. – Azt akarod mondani, hogy…
– Azt mondom, hogy a rendőrségnek és az orvosoknak ki kell vizsgálniuk, hogyan kerülhetett ez az anyag a szervezetedbe. Még nem tudjuk bizonyítani, ki a felelős.
Könnyek gördültek végig az arcomon.
– Ők tényleg azt akarják, hogy meghaljak.
Apám felállt.
Az ablakhoz sétált, és néhány másodpercig kifelé nézett.
Amikor visszafordult, olyan elszántság volt az arcán, amilyet gyerekkorom óta nem láttam.
– Emily, húsz év alatt számtalan embert láttam tönkremenni a kapzsiság miatt. De azt soha nem fogom megengedni, hogy valaki a lányom életét tegye kockára egy házért.
– Mit fogsz tenni?
– Először gondoskodom arról, hogy biztonságban legyél. Utána hagyom, hogy az igazság elvégezze a dolgát.
Ekkor kopogtak.
Egy ötvenes éveiben járó nő lépett be.
Fehér köpenyt viselt, kezében orvosi dokumentumokat tartott.
– Emily Miller?
– Igen.
– Dr. Rebecca Collins vagyok. Kardiológus. Az édesapja kérésére, a kezelőorvosával egyeztetve áttekintettem az eredményeit.
