Az Evan által kihúzott műanyag takaró ferde lógott a hangszerek alatt.
Dühösnek kellett volna lennie.
Senki sem nyúlt hozzá a motorjához engedély nélkül.
Senki sem mászott rá.
Senki sem vágta be a műszerfalat.
A Harley átvitte az ország felén, temetéseken, esküvőkön, munkahelyvesztéseken, válásokon és több mérföldön, mint amennyit megszámolni akart.
De a srác nem nyúlt a festékhez.
Nem jutott a gyújtáshoz.
Egyenesen egy panelhez ment.
Wolf Evanre nézett.
“Honnan tudtad, hogy ezt kell húzni?”
Evan mutatott.
“Megmozdult.”
Wolf összevonta a szemöldökét.
“Mi mozdult?”
“A borító.”
A fiú felé nyúlt, de megállt, mielőtt bármit is megérintett volna.
“Amikor az óra megváltozott, az a rész megremegett.”
Az egyik lovas közelebb lépett.
“A motortól?”
“A motor nem futott.”
Ez elhallgattatta.
Wolf lehajolt.
Az alsó műszerfal fedélzetén nagyobb mozgás volt, mint kellett volna.
Megnyomta az egyik élét.
Befelé kattant.
Újra megnyomtam.
Laza.
“Ilyen volt ma reggel?” – kérdezte egy másik lovas.
Wolf megrázta a fejét.
“Nem vettem észre.”
A lovas vállat vont.
“Ez semmit sem jelent.”
“Nem.”
Wolf két ujjával végighúzta a varrást.
“Nem így van.”
Evan frusztráltnak tűnt.
“Vedd le.”
Az anyja azonnal azt mondta: “Evan.”
Wolf majdnem elmosolyodott.
A fiú úgy tűnt, úgy döntött, hogy ha valaki illegálisan szétszedte egy idegen motorjának egy részét, a helyes következő lépés az, ha utasításokat adsz neki az idegennek.
Wolf óvatosan eltávolította a panelt.
Mögötte a normál gyári vezetékköteg ült.
Eleinte semmi sem tűnt furcsának.
Az egyik lovas kifújta a levegőt.
“Látod?”
Evan közelebb hajolt.
Wolf felemelte a kezét.
“Maradj hátrébb.”
A fiú engedelmeskedett.
Wolf óvatosan mozgatott több vezetéket.
Semmi.
Megnézte a csatlakozóblokkot.
Biztonságban.
Aztán az ujjai megérintettek valami keményet a hám mögött.
Megállt.
“Mi?”
kérdezte Evan.
Wolf mélyebbre nyúlt.
Egy kis téglalap alakú modult szereltek a vezeték mögé.
Fekete burkolat.
Nem volt gyári jelzés, amit felismert.
Két vékony vezetéket csatlakoztattak a gyújtókábelhez.
Wolf arca megkeményedett.
A mögötte álló lovasok elhallgattak.
Evan anyja észrevette a változást.
“Mi az?”
Wolf nem válaszolt azonnal.
Ismerte a saját motorját.
Elég munkát végzett rajta ahhoz, hogy felismerje, mi a műszerfal mögött van.
És mi nem.
Elég messzire húzta a modult, hogy lássa a vezetékeket.
Az egyik vezeték eltűnt a gyújtókör felé.
Egy másik az elektronikus vezérlő vezetékek felé.
Az installáció menő volt.
Túl ügyes ahhoz, hogy véletlen legyen.
Egy Cal nevű lovas áthajolt Wolf válla fölött.
“Te tetted be?”
Wolf a készüléket bámulta.
“Nem.”
“Kereskedői kiakasztás?”
“Nem.”
“Riasztó?”
“Nem.”
Wolf a többiekre nézett.
“Az nem az enyém.”
Evan anyja lassan elengedte fia vállát.
“Mit csinál?”
“Még nem tudom.”
Evan mutatott.
“Az apám bicikliján volt.”
Az anyja megfordult.
“Ezt nem tudod.”
“Igen, tudom.”
“Sosem láttad a műszerfalát be.”
“Láttam a képet.”
“Milyen kép?”
“Amit én vettem.”
Az arca megváltozott.
Wolf közöttük nézett.
Evan már a telefonját kereste.
“Mikor?”
“Miután a rendőrség hazahozta apa biciklijét.”
Anyja suttogta: “Evan…”
A fiú tovább görgetett.
“Azt mondtad, ne nézzem meg.”
Elsápadt.
Felnézett rá.
“Szóval készítettem képeket.”
Wolf azonnal megértette.
A gyerekek néha ezt csinálják.
A felnőttek azt hitték, hogy az ajtók bezárásával rejtik el a fájdalmat.
A gyerekek találtak egy másik ajtót.
Egy másik szög.
Egy másik módja annak, hogy bámuljon azt, amit mindenki nem akart elmagyarázni.
Evan megtalálta a fényképet.
“Itt.”
Wolf átvette a telefont.
A képen egy sérült motorkerékpár látható egy garázsban.
Az elején súlyosan elromlott.
A szélvédő eltűnt.
Az egyik kormány természetellenes szögben ült.
A képet egyértelműen gyorsan készítették, valószínűleg akkor is, amikor felnőtt nem figyelt.
Wolf tanulmányozta.
“Nem látok semmit.”
Evan visszavette a telefont.
“Zoomolni kell.”
Megcsípte a képernyőt.
A kép nagyítva volt.
A törött műszerház túl.
Egy repedt műanyag élen túl.
A sérült műszerfal alatt valami fekete látszott a vezetékek mögött.
Wolf közelebb hajolt.
Cal is így tette.
Evan ismét nagyította a képet.
A pixelek durvá váltak.
De az alakja egyértelmű maradt.
Kicsi.
Téglalap alak.
Két vékony nyom.
A műszerfal mögé szerelve.
Wolf lassan a fényképről a saját motorjával lévő tárgyra nézett.
Az anyja betakarta a száját.
“Nem.”
Evan szeme megtelt.
“Mondtam már.”
Megrázta a fejét.
“Nem.”
“Anya.”
“Nem, Evan.”
Nem azért, mert már nem hitt neki.
Mert ő igen.
Wolf újra a telefonra nézett.
Aztán a modulnál.
Ugyanaz a forma.
Ugyanaz a hely.
Még a hüvelyből távozó vezeték helyzete is hasonlóan nézett ki.
Cal suttogta: “Farkas…”
Wolf nem válaszolt.
Evan anyja a járdaszegély szélére süllyedt.
Evan mellé lépett.
Először azóta, hogy felszállt a Harley-ra, inkább kilencéves fiúnak tűnt, mint egy tanú, aki kétségbeesetten próbálja megértetni a felnőtteket.
Anyja átkarolta őt.
“Mi volt a férjed neve?”
Wolf gyengéden kérdezte.
“Mark.”
“Mit jelölt?”
“Mark Lawson.”
Wolf kutatta az emlékeit.
A név sehol sem érkezett.
“Ismered őt?” kérdezte.
“Nem.”
Egyszerre jelent meg megkönnyebbülés és csalódás az arcán.
Wolf körbenézett a tizenkét lovasra.
A legtöbben évek óta ismerték őt.
Néhányan vele lovagoltak át az államhatárokon.
Néhányan segítettek neki újjáépíteni a motorokat.
Néhányan a kanapéján aludtak.
Bízott bennük a motorja körül.
Rájuk bízott eszközökkel.
Kulcsok.
Raktárak.
Előzetesek.
Alkatrészek.
