“Kölyök!
Takarodj attól a biciklitől!”
Két utas egyszerre mozdult, de a fiú még jobban átfordult az üzemanyagtartályon, és letépte a műszerfal alatti keskeny műanyag fedeletet.
Az anyja futva jött a parkolóhely széléről.
“Evan!”
A fiú olyan gyorsan fordult, hogy a könyöke majdnem a kormánynak csapódott.
Az arca sápadt volt, de ahelyett, hogy leugrott volna, mindkét kezét felemelte, mintha mindenkit egyszerre akarna megállítani.
“Ne kezdd el!”
A kiabálás abbamaradt.
Fél másodpercig csak a forgalom hallatszott, ami a parkolóban lévő étterem mellett haladt, és a hűlő motormotorok halvány fémes kattanása.
Dane Carter tíz lábnyira állt.
Mindenki Wolfnak hívta.
Ötven évesen olyan arca volt, amire az emberek emlékeztek – erős állkapcs, rövid, sötét haja őszürkével, nyűlt szakállal, és olyan szemekkel, amelyek még akkor is keményen néztek, amikor csak gondolkodott.
Fekete lovagmellénye évek óta a napfénytől elfakult a vállánál, a hátsó zsebébe dugott kesztyűk pedig útportól és gépi zsírtól foltosak voltak.
Wolf nem siettetette a fiút.
Ez jobban megijesztette Evan anyját, mint ha kiabálna.
“Evan, feküdj le,” mondta, sietve felé.
“Most rögtön.”
Evan megrázta a fejét.
“Nem.”
Az anyja bámult.
“Egy idegen motorjára szálltál.”
“Tudom.”
“Elkezdted szétszedni.”
“Muszáj volt.”
Az egyik motoros hitetlenkedve felnevetett.
“Muszáj volt?”
Wolf felemelte az egyik kezét, anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét Evanről.
A nevetés azonnal elhalt.
Wolf a Harley felé sétált, míg csak az első kerék választotta el őt a fiútól.
“Tíz másodperced van, hogy elmagyarázd.”
Evan nyelt egyet.
Az anyja elérte a biciklit, és a vállára tette a kezét.
“Sajnálom,” mondta gyorsan.
“Ő jobban tudja.
Tényleg így van.
Az apja—”
Wolf szeme rá szegeződött.
Megállt.
Evan a műszerfalra mutatott.
“Folyamatosan változik.”
Wolf a hangszerekre nézett.
“Mi változik folyton?”
“Az óra.”
Egy fiatalabb lovas, aki Wolf mögött állt, felhorkant.
“Feltépted egy férfi műszert, mert az órája rossz?”
Evan arca elpirult.
“Nem rossz.”
Wolf nem nevetett.
“Hogyan?”
A fiú lenézett a digitális kijelzőre.
Most a helyes időt mutatta.
Ez csak még ostobábbnak tűnt.
Az anyja röviden lehunyta a szemét.
“Evan, kérlek.”
“Nem, anya.”
A fiú előhúzta a telefonját a zsebéből.
A kezei remegtek.
Wolf észrevette.
Nem az a nyugtalan remegés, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valamiben, amiről tudta, hogy nem szabadna.
Félelem.
Valódi félelem.
Wolf közelebb lépett.
“Mutasd meg.”
Evan megnyitott egy videót.
“Felvettem.”
“Mikor?”
“Húsz perccel ezelőtt.”
Wolf kinyújtotta a kezét.
Evan habozott, mielőtt betette a telefont.
A videót több méterről rögzítették.
Wolf azonnal felismerte a parkolót, felismerte a saját Harley-jét, amely a többi motorkerékpár mellett parkolt, és több versenyző beszélgetett a közelben.
A kamera remegve közelítette a műszerfal felé.
A digitális óra látható volt.
10:42.
A kép megremegett, ahogy Evan közelebb lépett.
10:43.
Normális.
Aztán megváltoztak a számok.
10:54.
Tizenegy perccel előre.
A kamera megrándult.
Egy másodperccel később az óra visszatért 10:43-ra.
Senki sem szólt.
Wolf újra lejátszotta a videót.
Az ugrás ismét megtörtént.
Pontosan tizenegy perc.
Aztán újraindítsd.
Az egyik idősebb motoros közelebb hajolt.
“Akkumulátorhiba?”
Wolf szeme a képernyőn maradt.
“Talán.”
Evan megrázta a fejét.
“Nem.”
Anyja szorosabban szorította a vállát.
“Evan.”
De a fiú csak Farkasra nézett.
Wolf visszaadta a telefont.
“Miért számít ez neked?”
Evan ajkai résnyire nyíltak.
Egy pillanatra semmi sem jött ki.
Aztán suttogta:
“Apám biciklije ezt megcsinálta, mielőtt a balesetet kapta.”
Minden vidámság nyoma eltűnt a körülöttük lévő lovasok között.
Wolf megdermedt.
Evan anyja úgy nézett ki, mintha el akarná húzni a fiát és egyszerre ölelni akarná.
“Elég volt,” suttogta.
Evan ránézett.
“Te is láttad.”
Összerezzent.
Wolf észrevette a reakciót.
“Mit láttál?”
A nő arca összeszorult.
“Nem tudom, mit láttam.”
“Anya.”
“Evan, erről beszéltünk.”
“Azt mondtad, az óra elromlott.”
“Azt mondtam, nem tudjuk.”
“De ugyanazt csinálta.”
Wolf lehalkította a hangját.
“Mi történt az apjával?”
A nő néhány másodpercig nézte őt, mielőtt válaszolt.
“Tizennyolc hónapja halt meg.”
Senki sem mozdult.
Wolf arckifejezése megváltozott.
Nem drámai.
Pont annyira, hogy az állkapcsában lévő feszültség enyhült.
“Sajnálom.”
Ő egy apró bólintással intett.
“Motorbaleset.”
Evan a Harley műszerfalára meredt.
“Gyorsult.”
Az anyja lehunyta a szemét.
Wolf visszanézett a fiúra.
“Mit értesz ez alatt?”
“Nem tudta megállítani.”
“Evan.”
“Ez történt.”
Anyja hirtelen megfordult.
“Ezt nem tudod.”
“Azt mondta, valami baj van vele.”
Hangja meglágyult.
“Nyolc éves voltál.”
“Emlékszem.”
A lovasok csendes pillantásokat váltottak.
Wolf a Harley mellé guggolt, nem pedig magasra emelkedett volna a fiú fölé.
“Mire emlékszel pontosan?”
Evan anyja kissé közéjük lépett.
“Nem.
Sajnálom, de nem.
Nem kell ezt idegenekkel átélnie.”
Wolf bólintott.
“Rendben.”
Elkezdett felemelkedni.
Evan megragadta a mellényét.
Olyan hirtelen mozgás volt, hogy több motoros megmerevedett.
Wolf nem tette.
Evan apró keze megszorította a nehéz bőrt.
“Azt mondta, az órája folyamatosan ugrál.”
A fiú hangja megrepedt.
“Tizenegy perc.”
Az anyja megdermedt.
Wolf guggolva maradt.
“Biztos vagy benne?”
Evan bólintott.
“Azt hitte, az akkumulátor miatt.”
“Valaki ellenőrizte?”
“Apám mindent megnézett.”
“Szerelő volt?”
“Nem.”
A fiú habozott.
“Csak ismerte a motorokat.”
Wolf Evan anyjára pillantott.
Vonakodva bólintott.
“A férjem a karbantartásának nagy részét maga végezte.”
Wolf visszanézett a műszerfal fedetlen szélére.
