– És azt hiszed, elhisszük ezt a mesét? Hogy egy nyomorult, vén állat vezetett el a papírokhoz? Nevetségessé teszed magad!

Lucía szeme sem rebbent.

– Jacinto nem tudta, mi van a ládában. Ő csak arra emlékezett, hol adta neki apa a szentjánoskenyeret minden délután, amikor ti túl büszkék voltatok ahhoz, hogy szóba álljatok vele. Ő a hűségével fizetett, és ez mentette meg a farmot tőletek.

Carmen ekkor felhívta a figyelmet egy újabb, súlyos tényezőre:

– Álvaro úr, a tudomásunkra jutott, hogy tegnap előszerződést kötött egy córdobai befektetővel tizenkét hektárnyi olajfaliget eladásáról, és jelentős összegű foglalót vett át készpénzben. Mivel nem ön a tulajdonos, ez a tranzakció köztörvényes csalásnak minősül. Ha huszonnégy órán belül nem téríti vissza az összeget a vevőnek, a rendőrség azonnal letartóztatja!

Gonzalo teljesen összeomlott a hír hallatára, arcát a tenyerébe temette. Álvaro még egy utolsó, tehetetlen kísérletet tett arra, hogy megőrizze gőgjét. Dühösen belerúgott egy üres vödörbe, és a poros dűlőút felé mutatott:

– Akkor pusztulj meg ezzel a rothadó birtokkal együtt! Mi elmegyünk, de ne merj többé a szemünk elé kerülni! Nekünk nincs többé húgunk!

Lucía némán nézte, ahogy a két férfi összeszedi ruháit néhány sporttáskába, beülnek Álvaro leharcolt autójába, és porfelhőt kavarva elhajtanak a hegyek irányába. A lány mély sebet érzett a szívében: apja után most a testvéreit is elveszítette, akik inkább a keserűséget és a gyűlöletet választották a megbánás helyett.

Amikor a csend ismét rátelepedett a gazdaságra, Lucía szembesült a rideg valósággal. A fivérek hetek alatt óriási pusztítást végeztek. Az istállók teteje beázott, az itatóvályúk eliszaposodtak, a modern öntözőrendszer szivattyúi elromlottak a karbantartás hiánya miatt. A munkások két hónapja nem kaptak bért, a helyi beszállítók felmondták a hiteleket, és a szövetkezet is bizalmatlanná vált a Romero névvel szemben.

Lucía azonnal összehívta a gazdaság megmaradt alkalmazottait.

Az udvaron állt Antonio is, a hatvanegy éves főmunkás, aki már Manuel kamaszkora óta a család olajfáit gondozta, és aki a lányt a karjaiban tartotta a keresztelőjén.

– Lucía kisasszony – szólalt meg Antonio tétován, kucsmáját gyűrögetve a kezében. – Ha nincs pénz a fizetésekre, és el kell adni a földet… csak mondja meg őszintén. Megértjük, ha más munka után kell néznünk.

Lucía határozottan megrázta a fejét, és mindannyiuk szemébe nézett.

– Senki nem veszíti el a munkáját, Antonio. Egyetlen ember sem megy el innen! Nincs könnyű helyzetünk, nem ígérhetek csodát vagy azonnali gazdagságot. De amíg én itt vagyok, a Romero farm működni fog. Minden fillért beosztunk, a tartozásokat fokozatosan törlesztjük, és a saját két kezemmel fogok dolgozni köztetek a ligetekben!

A szavai új reményt öntöttek a fáradt munkásokba. Lucía nem vesztegette az idejét. Eladta az egyik használaton kívüli, régi teherautót, és az árából megjavíttatta az öntözőrendszert, valamint kifizette a munkások elmaradt bérének felét. Átszervezte a könyvelést, felkereste a szövetkezet vezetőit, és személyes garanciát vállalt a szállítmányok minőségére.

A következő hónapok embert próbáló küzdelemben teltek. Lucía minden hajnalban négykor kelt. Antonióval járta a ligeteket, vizsgálta a fák leveleit, ellenőrizte a talajnedvességet, délután a szarvasmarhák etetését és az istállók fertőtlenítését felügyelte, éjszaka pedig a számlákat bújta a gyertyafénynél. De bármilyen kimerült is volt, a nap végén mindig ellátogatott Jacinto kis karámjába. Megtisztította a sebeit, friss almot terített alá, megmasszírozta sajgó lábait, és megosztott vele egy-egy édes almát.

– Haladunk előre, édesapám… látod? Nem hagyom veszni a munkádat – suttogta ilyenkor a csillagos andalúz égboltot kémlelve.

Nyolc hónap megfeszített munka után elérkezett az őszi betakarítás ideje. A fák roskadoztak az egészséges, olajban gazdag bogyóktól. Az új, precíz metszési technikáknak és a rendbe hozott öntözésnek köszönhetően a Romero gazdaság rekordtermést produkált. A helyi szövetkezet prémium kategóriás minősítést adott az olajuknak, ami kiemelkedő bevételt jelentett. Lucía törlesztette az összes fennálló adósságot, kifizette a munkások prémiumát, és a farm pénzügyi helyzete végre szilárddá vált.

Egy hűvös októberi délutánon, miközben Lucía az irodában a szállítási jegyzékeket pecsételte le, Antonio kopogtatott az ajtón.

– Kisasszony… két férfi áll a kapuban. Beszélni szeretnének magával.

Lucía felkelt az íróasztaltól, kilépett a verandára, és megdermedt. Álvaro és Gonzalo álltak az udvar közepén.

A hajdani pökhendi, öntelt fivéreknek nyoma sem maradt. Ruházatuk elnyűtt, kopott volt, arcuk beesett a nélkülözéstől és a szégyentől. Álvaro córdobai üzlete a csalási ügy visszhangjai miatt teljesen tönkrement, minden megtakarítása elúszott a bírságokra és az ügyvédekre. Gonzalo hónapok óta alkalmi napszámosként tengődött a távoli narancsligetekben, éhezve, megalázva.

– Nem követelni jöttünk, Lucía – szólalt meg Álvaro rekedt, megtört hangon, a földre szegezve tekintetét. – Nincs már jogunk semmihez.

Gonzalo mély levegőt vett, szemeiben könnyek csillogtak:

– Azért jöttünk… hogy könyörögjünk… adj nekünk munkát. Bármit megcsinálunk. Éhezünk, Lucía.

Lucía torkát szorongatta az emlékek vihara. Felrémlett előtte az a reggel, amikor a bőröndjével a porban állt, miközben ezek a férfiak kacagva lökték ki a kapun, reménytelen sorsra hagyva őt az öreg szamárral. Minden joga megvolt ahhoz, hogy most ő mutasson az útra, és bosszút álljon a szenvedéseiért.