Ekkor Gonzalo lépett elő a gazdasági udvar felől, kezében egy durva kenderkötéllel, amelynek másik végén az öreg Jacinto botladozott bizonytalanul.

– Nézd csak, milyen nagylelkűek vagyunk! Még útitársat is biztosítunk számodra! – gúnyolódott a férfi, majd a kötél végét hanyag mozdulattal Lucía lába elé hajította a porba. – Egy haszontalan, csökönyös vén szamár a tökéletes párja egy haszontalan húgnak! Menjetek koldulni a főútra!

Lucía lesütötte tekintetét. Megőrizte méltóságát, nem ereszkedett le az ordítozásig, nem alázkodott meg könyörgéssel. Letette a bőröndöt, odalépett az állathoz, és gyengéden végigsimította a homlokán a durva, szürke szőrt. Jacinto halkan felhorkant, meleg orrával a lány tenyeréhez dörgölőzött, mintha pontosan érezte volna a szívét szorongató bánatot.

A lány felvette csomagját, megfogta a kötelet, és szilárd léptekkel átlépte a kovácsoltvas kaput. Háta mögött a két fivér kárörvendő, harsány nevetése vert visszhangot a ház falain, ahogy a bejárati kapu csikordulva bezárult mögötte.

Alig tettek meg háromszáz métert a fehér porral borított dűlőúton a falu irányába, amikor Jacinto váratlanul megtorpant. Patáit megvetette a köves földben, hatalmas füleit hegyezte, és mély, hörgő lélegzetet vett.

Lucía gyengéden meghúzta a kötelet.

– Gyerünk, öreg barátom… Kérlek. Még be kell érnünk a faluba alkonyat előtt. Találnunk kell valami fedelet a fejünk fölé éjszakára.

De a szamár nem engedelmeskedett. Hirtelen határozottsággal elfordította a fejét a poros országútról, és a ligetek közötti, ritkán járt ösvény felé vette az irányt, amely az öreg tölgyfa felé kanyargott. Évek óta nem látott frissességgel, meglepő és megállíthatatlan elszántsággal lépdelt előre. Lucía hiába próbálta visszatartani, a kötél majdnem kicsúszott a kezéből. Kénytelen volt követni a jószágot, amely a dombtetőn álló, terebélyes magyaltölgy felé ügetett, ahol Manuel oly sok délutánt töltött el gondolataiba mélyedve.

Amikor az állat elért a masszív törzshöz, a hatalmas, földből kitüremkedő gyökerek közé lépett. Lehajtotta a fejét, megszaglászta a száraz avart, majd hirtelen, rendkívüli kitartással kaparni kezdte a földet mellső patáival.

A száraz agyag és a kavicsok alatt tompa, fémes koppanás hallatszott.

Lucía döbbenten nézte a szamár viselkedését. Letette bőröndjét, odasietett, és térdre ereszkedett a porba. Csupasz kézzel kaparta el a felhalmozódott földréteget és a korhadt leveleket, mígnem ujjai egy hideg, masszív tárgyhoz értek. A mélyedésből egy nehéz, rozsdás vasdoboz bukkant elő. A fedelén egy kicsiny, de masszív sárgaréz lakat lógott, a tetejébe pedig kétségtelenül édesapja jellegzetes monogramja volt belevésve: M. R.

Amit a zárt lemezláda belseje rejtett, az örökre felborította az elbizakodott testvérek számításait, és megváltoztatta a család sorsát.

RÉSZ

Lucía szíve hevesen vert a mellkasában, miközben a leletet szemlélte. Hirtelen eszébe jutott valami: Jacinto nyakán, a vastag bőrszíj alatt, az apró csengő mellett évek óta ott fityegett egy aprócska, megfeketedett sárgaréz kulcs, amelyet az apja soha nem engedett levenni az állatról. Remegő ujjakkal nyúlt a szamár sörénye alá, leoldotta a vékony szalagot, és a kulcsot a lakat apró lyukába illesztette. Egyetlen éles kattanás hallatszott, a mechanizmus engedett, és a megviselt fedél nyikorogva felpattant.

A doboz belsejében a nedvességtől gondosan elzárva egy viaszosvászon tasak lapult, teli száraz szentjánoskenyérhüvelyekkel – Jacinto legféltettebb csemegéjével. Alatta több réteg vastag, viasszal lepecsételt papírboríték feküdt.

Amikor Lucía meglátta a legfelső borítékon édesapja szálkás, határozott kézírását, gátak szakadtak át benne; a forró könnyek végigcsorogtak poros arcán. A borítékon az ő neve állt. Lassan, reszkető kézzel feltépte a papírt, és olvasni kezdte a sorokat:

„Lucía, drága leányom!Ha ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy Jacinto hozott el ide, a mi fánkhoz. Mindig is tudtam a lelkem mélyén, hogy a fiaim közül senki sem veszi majd a fáradságot, hogy elkísérje az öreget, és csupán te rendelkezel azzal a végtelen türelemmel és jósággal, amely megnyitja ezt az utat.”

A fiatal nő zokogva szorította magához a lapot. Emlékezetében felvillantak azok a csendes délutánok, amikor Manuel mindig kérlelte Álvarót és Gonzalót, hogy sétáljanak ki vele a tölgyfához. A fiúk minden egyes alkalommal gúnyos megjegyzések kíséretében utasították el a kérést, hangoztatva, hogy a hegyoldalban poroszkálni egy félig vak teherhordóval a legidétlenebb időpocsékolás a világon. Lucía ezzel szemben boldogan fogta meg apja kezét. A fa hűsében ülve hallgatta a családi ősök történeteit, miközben Manuel türelmesen magyarázta el neki az olajbogyó metszésének titkait, a paraziták elleni védekezést, a talaj tápanyagainak megőrzését és a jószágok tiszteletét. Az öreg gazda arra tanította: egyetlen lélek sem válik értéktelenné csupán azért, mert megkopott az ereje, és meggörbült a gerince.

Most nyert értelmet minden egyes ott eltöltött óra.

A levél alatt hivatalos közjegyzői pecsétekkel ellátott okiratok, kataszteri nyilvántartási másolatok és egy végrendelet hitelesített, eredeti példánya nyugodott. Manuel előrelátó ember volt, aki jól ismerte fiainak mohó és önző természetét. A végrendelet pontos és megfellebbezhetetlen rendelkezéseket tartalmazott:

„A családi birtok, az olajfaligetek teljes területe, az állatállomány és az operatív vezetés kizárólagos joga egyetlen leányomat, Lucía Romerót illeti meg. Nem csupán azért, mert legkisebb gyermekemként mellettem állt a szenvedés óráiban, hanem mert tetteivel bebizonyította: érti a föld szívverését, és képes gondoskodni arról, amit mások csupán eltékozolni és birtokolni akarnak.”