Ezek a kíméletlen, metsző szavak visszhangoztak a jaéni parasztház mészkővel borított, porlepte udvarán, mindössze hat keserves nappal a gazdaság alapítójának temetése után. A dél-spanyolországi hőség már kora délelőtt rátelepedett a Sierra de Cazorla lankáira, a levegő remegett a köves talaj felett, mégis jéghideg borzongás futott végig a huszonnégy esztendős Lucía Romero hátán. Ott torpant meg a vaskos tölgyfa ajtó küszöbén, görcsösen markolva egy megfakult, bőrszíjakkal összefogott kis utazóbőrönd kopott fogantyúját. Szemei vörösek, duzzadtak voltak az álmatlan éjszakák, a gyász és a megaláztatás könnyei miatt.

Vele szemben, a verandát árnyékoló szőlőlugas alatt állt két idősebb bátyja: Álvaro és Gonzalo. Testtartásukból sugárzott az önteltség és a gőg. Az elmúlt negyvennyolc órában módszeresen felosztották egymás közt apjuk földjeit, az állatállományt, a nemes andalúz lovakat, a mezőgazdasági gépeket és a bankszámlákon maradt összegeket – pontosan úgy intézkedve, mintha húguk soha nem létezett volna, vagy csupán egy jelentéktelen árny lett volna a családi birtok falai között.

– Apu soha az életben nem engedte volna ezt a gyalázatot – mormolta Lucía elcsukló, mégis belső daccal telített hangon.

Álvaro gúnyosan, öblösen felkacagott, cigarettájának füstjét egyenesen a lány arcába fújva.

– Apa a föld alatt porlad, kishúgom. Nincs többé beleszólása semmibe. Te pedig a világon semmit nem adtál hozzá ehhez a farmhoz. Mi voltunk a család feje, mi mozgattuk a szálakat, mi irányítottuk az üzletet, amíg te csak a ház körül sertepertéltél!

Minden egyes kiejtett szavuk vérlázító hazugság volt.

Az elmúlt három esztendőben, miközben a két fivér Madrid és Sevilla drága bárjaiban herdálta a jövedelmet, luxusautókat bérelve és kétes vállalkozásokba hajszolva magát, Lucía egy pillanatra sem tágított édesapjuk, Manuel Romero mellől. Amikor az öreg gazdát egy rejtélyes, degeneratív idegrendszeri betegség kerekesszékbe kényszerítette és fokozatosan megfosztotta testi erejétől, a lány vált a támaszává, a szemévé és a kezévé. Ő készített hajnalban friss, tápláló ételeket, beadta a fájdalomcsillapító injekciókat, fertőtlenítette a fekélyeket, kísérte el a távoli tartományi klinikákra. Ráadásul délutánonként részmunkaidőben a helyi olajbogyó-szövetkezetben vállalt adminisztrációt, hogy a szerény fizetéséből pótolja a gyógyszerek költségeit és rendezze a háztartás kaotikus számláit, miközben fivérei a családi kassza terhére halmoztak fel tartozásokat.

De mindez a két örökös szemében fabatkát sem ért.

Manuel köztiszteletben álló, legendás hírű gazda hírében állt az egész andalúz vidéken. Negyvenhat hektárnyi kiterjedt, ezüstösen hullámzó olajfaligetet, egy mintaszerű szarvasmarha-telepet, virágzó gyümölcsöst és négy tiszta vérű spanyol hátast mondhatott magáénak. Tizenéves kora óta saját kétkezi, kérges munkájával, szívós kitartásával és verejtékével teremtette meg e gazdagságot a köves andalúz földből. Szilárd elveket vallott, és unásig ismételgette a vacsorák alkalmával: a föld valójában soha nem azoké, akik a papírokat birtokolják, hanem kizárólag azoké, akik értik a növények nyelvét, és tudják, hogyan kell alázattal gondoskodni róla.

A fiai mindig leplezetlen unalommal, cinikus legyintéssel hallgatták e bölcsességeket.

Különösen felbőszítette őket, amikor Manuel egy kis fából ácsolt szekéren bukkant fel a falu főutcáján, amelyet Jacinto, a huszonkilenc esztendős, szürke szőrű, öreg szamár vontatott méltóságteljes lassúsággal. Az állat háta már rég meggörnyedt a nehéz évtizedek terhe alatt, ízületei kopogtak a köveken, látása meggyengült, és állandó, odaadó ápolásra szorult. Manuel mégis egyenrangú társként, szinte családtagként kezelte a jószágot. Minden áldott délután hosszú perceken át kefélte ki a poros bundáját, gondosan eltávolította a bogáncsokat a füle tövéből, majd egy különleges, saját kezűleg őrölt takarmány- és szentjánoskenyér-keverékkel etette meg. Végül lassú léptekkel elkísérte a birtok legnyugatibb határán strázsáló, évszázados magyaltölgyfához. Ott ült órákon át a terebélyes lombkorona hűsében, szótlanul simogatva a mellette kérődző állatot, miközben a Jaén környéki hegyek ibolyakék csúcsait szemlélte a lemenő nap sugarainál.

– Atyám, könyörgöm, szabadulj már meg végre attól a haszontalan dögétől! – méltatlankodott annak idején számtalanszor Gonzalo, a középső fiú. – Csak viszi a pénzt, foglalja a helyet az istállóban, a mészárszékért sem adnának érte tíz eurót!

Manuel ilyenkor mélyen a fia szemébe nézett, és megdönthetetlen nyugalommal felelte:

– Jacinto többet dolgozott, és hűségesebben szolgálta ezt a házat, mint néhányan azok közül, akik a nevemet viselik, és a véremből származnak.

Lucía volt az egyetlen, aki meleg mosollyal fogadta apja szavait, megértve a kijelentés mögött húzódó keserédes igazságot.

Manuel temetése után alig száradt meg a rög a sírján, a fivérek azonnal akcióba lendültek. Feltörték és kicserélték az apai dolgozószoba zárait, felforgatták a fiókokat, és elkezdték a jószágokat áron alul kiárulni vándorló kupeceknek anélkül, hogy a húgukkal egyetlen szót is váltottak volna. Magabiztosan hangoztatták az egész faluban, hogy apjuk a halálos ágyán szóban rájuk hagyta a gazdaságot. Bár a hivatalos hagyatéki tárgyalás még váratott magára a tartományi közjegyző előtt, ők már korlátlan urakként parancsolgattak a cselédeknek és napszámosoknak.

Azon a fülledt kedd reggelen újabb kegyetlen ürügyet találtak Lucía elűzésére: azzal álltak elő, hogy a szobájára elengedhetetlenül szükség van egy Córdoba felől érkező marhafelvásárló elszállásolásához.

– Bármilyen ügyvédet felbérelhetsz, kislány, perelhetsz, ameddig jól esik – sziszegte Álvaro fenyegetően, miközben keresztbe fonta karját a mellkasán. – De ebben a házban nem maradsz egyetlen éjszakát sem tovább. Csomagolj, és tűnj el!