Ahogy Lucía tovább lapozott a hivatalos iratokban, a szeme megakadt egy külön bekezdésen, amely név szerint Jacintóról szólt. Manuel elrendelte, hogy a farm mindenkori vezetője köteles az öreg szamár teljes ellátását, orvosi felügyeletét és méltó életkörülményeit biztosítani mindaddig, amíg természetes halállal el nem távozik. Ha ezt a feltételt a birtok új gazdája megszegi, az ingatlan tulajdonjoga azonnali hatállyal visszaszáll a tartományi jótékonysági alapra.

De az igazi jogi bomba a pénzügyi záradékokban rejlett. Manuel nem fosztotta meg fiait a törvényes kötelesrészről – bölcsen és mértani pontossággal kalkulált. A végrendelet részletesen feltárta, hogy Álvaro és Gonzalo az elmúlt tíz évben mekkora hatalmas összegeket kényszerített ki apjukból különféle meggondolatlan befektetések ürügyén. Álvaro tönkrement gépkereskedése és Gonzalo eladott luxuslakása mind-mind tételesen fel voltak sorolva, átutalási bizonylatokkal és közjegyzői elismervényekkel kísérve, mint előrehozott örökség.

Ez a precíz dokumentáció semmissé tette a fivérek minden jogalapját arra, hogy a farmot megkaparintsák.

Lucía gondosan visszacsomagolt mindent a viaszosvászonba, a dobozt a táskájába rejtette, majd Jacintót vezetve elindult a falu központja felé. Egyenesen Carmen Salcedo, a település elismert, nagy tekintélyű ügyvédnőjének irodájába sietett, aki évtizedek óta intézte a Romero család hivatalos ügyeit.

Amikor Carmen kibontotta a csomagot, és átolvasta a közjegyzői záradékokat, arca elkomolyodott, majd elismerő mosoly terült el rajta.

– Apád zseniális elme volt, Lucía – mondta az ügyvédnő mély sóhajjal. – Pontosan tudta, hogy a halála után a fivérek vérszemet kapnak, és megpróbálnak majd kisemmizni téged. Ezért helyezte el e másolatokat a tölgy alatt, miközben az eredeti példányt egy madridi széfben záratta el a közjegyzői kamara felügyelete mellett. A testvéreidnek nincs semmi joguk elűzni téged!

– Vagyis… nem vehetik el a földet? – kérdezte a lány megkönnyebbülten, kezét tördelve.

– Nemhogy a földet nem vehetik el, de börtönbe is kerülhetnek, ha a hagyatéki eljárás lezárulta előtt bármit értékesítenek a gazdaságból. Az általuk végrehajtott eddigi eladások törvénytelenek, sikkasztásnak minősülnek!

Eközben Álvaro és Gonzalo a falu legforgalmasabb kricsmájában ültek a pultnál, és hangoskodva ünnepelték képzelt diadalukat a helyi szerencsejátékosok körében. Aznap délelőtt adtak el feketén hét vemhes tehenet egy vágóhídi ügynöknek mélyen a piaci ár alatt, és a kapott készpénz javát máris kétes kártyapartikon verték el. Meggyőződésük volt, hogy a húguk elhagyta a vidéket, és soha többé nem mer a szemük elé kerülni.

Két nappal később azonban fekete hivatali gépkocsi fékezett a parasztház udvarán.

Lucía szállt ki belőle, oldalán Carmen Salcedóval és a járási bíróság hivatalos végrehajtójával, aki a kezében tartotta a végzést. Álvaro félmeztelenül, sört tartva a kezében lépett ki a tornácra, arcán lekezelő vigyorral.

– Csak nem a rongyaidért jöttél vissza, kislány? Mondtam, hogy mindent kidobtam a szemétbe!

Lucía egyenes derékkal, büszkén lépett előre, és magasba emelte a vastag, pecsétes mappát.

– Nem a ruhákért jöttem, Álvaro. Azért jöttem, hogy átvegyem a házamat, és megmutassam, mit hagyott hátra az édesapánk!

Amikor Gonzalo meglátta a királyi közjegyző vörös viaszpecsétjét és a bírósági fejléces papírokat, a pohár kiesett a kezéből, és szilánkokra tört a kövezeten.

Carmen Salcedo ekkor előlépett, és olyan hangon szólalt meg, amely dermesztő csendet teremtett a tágas udvaron:

– Uraim! A birtokot, amelyet önök jogtalanul bitorolnak és kiárusítani próbálnak, édesapjuk végakarata szerint teljes egészében a húguk, Lucía Romero örökölte!

RÉSZ

A bejelentést követő pillanatokban a jaéni birtok udvarán szinte megfagyott a levegő. Egyetlen hang törte meg a némaságot: Jacinto nyakában az apró csengő diszkrét, ritmikus csilingelése. A szamár békésen legelészett a bejárati lépcső melletti bokron, miközben bamba, bölcs tekintetével a két döbbent férfit figyelte, akik alig negyvennyolc órával korábban még a pusztulásba akarták taszítani.

Álvaro eszmélt elsőként a bénultságból; arca vörösbe fordult a dühtől, homlokán kidagadtak az erek.

– Ez valami mocskos csalás! Hamisítvány! Apa nekünk ígérte ezt a földet, a gépeket, mindent! Ők a mi örökségünk, a Romero név a fiúké!

Carmen Salcedo kinyitotta az aktatáskáját, és rezzenéstelen arccal nyújtotta át a bírósági végzés másolatát.

– Ez a dokumentum teljesen érvényes, megtámadhatatlan és azonnal végrehajtható. Ha úgy gondolják, hogy létezik jogi alapjuk, perelhetnek a tartományi bíróságon. De amíg a bíró másként nem dönt, Lucía Romero a birtok egyetlen törvényes gondnoka és örököse. Önöknek pontosan két órájuk van arra, hogy összeszedjék a személyes holmijukat, és elhagyják a farm területét!

Gonzalo kitépte a paksamétát fivére kezéből, és remegő ujjakkal lapozgatni kezdte. Ahogy a sorokat falta, szeme egyre tágabbra nyílt a rémülettől. Manuel nem csupán a tulajdonjogokat rendezte el, de a mellékletekben fillérre pontosan kimutatta azokat a jelentős pénzösszegeket, amelyeket Álvaro a bedőlt traktorkereskedésére pazarolt el, valamint azokat a hiteleket, amelyeket Gonzalo helyett fizetett ki a sevillai kaszinók adósságrendezésekor. Az apa mindent feljegyzett. Nem bosszúból, hanem az igazságosság nevében.

– Ez nem lehet igaz… eltemetett minket… kitagadott a vagyonból… – dadogta Gonzalo, miközben a lapok kihullottak ernyedt ujjaiból.

– Nem tagadott ki titeket – felelte Lucía szilárd, tiszta hangon. – Megkaptátok a részeteket még életében, csak elherdáltátok. Mindent feléltetek, miközben ő betegen feküdt az ágyban. Most csupán szembesültök a tetteitek következményeivel.

Álvaro gyűlölettel teli pillantást vetett a szamárra.