— Ezt a lakást még jóval a házasságunk előtt, a nagybátyám után örököltem, tiszta, tehermentes ajándékozási szerződéssel — nyitottam ki a mappát, megmutatva a pecsétes tulajdoni lapot. — Nem közös szerzemény. Nem része semmiféle vagyonmegosztásnak. Te csak a garázsod hiteléről tudtál, mert azt a saját nevedre vetted a hátam mögött. De ezek a falak, a parketta, a csövek és az ajtózár… mind az én kizárólagos tulajdonom.
Raisza Fedorovna hisztérikusan felvisított, és a mellkasához szorította a virágmintás szatyrot:
— Te boszorkány! Te istentelen, kegyetlen nőszemély! Az utcára akarod tenni a saját férjedet?! Egy állapotos asszonyt, a leendő unokámat a fagyba akarod kiverni?!
— Nem az utcára — néztem egyenesen a szemébe, mindenféle harag nélkül. — Hanem a külvárosba, kedves Raisza Fedorovna. Hiszen a fia tegnap világosan kifejtette: a mi negyedünk túl drága. Itt az ideje, hogy megfogadják a saját, remek tanácsukat.
A folyosón elviselhetetlen, nehéz csend terült el. A szerelő nem várt tovább: felkapta a franciakulcsát, és határozott léptekkel megindult a konyha felé. A fém szerszámok csörrenése rideg, fémes ritmusban jelezte, hogy a lakás eddigi élete végérvényesen darabjaira hullik.
Vadim mereven állt a saját, gondosan bepakolt bőröndjei mellett. A tekintete lassan a kulcscsomóján lógó fémhalra tévedt. Ugyanaz a fémhal, amit a kocsikulcsával együtt büszkén rázott a képembe, most egyetlen pillanat alatt vált értéktelen limlommá. Rádöbbent, hogy az ajtó, amit olyan magabiztosan tervezett becsukni mögöttem, valójában az ő orra előtt zárul be mindörökre.
— Holnap kezdem a teljes felújítást — tettem hozzá csendesen. — Mihajlo mester úr ma mindent lezár. Ha nem viszed el a bőröndjeidet tizenkét óráig, a lomtalanítókkal vitetem el őket a garázsod elé.
Vadim arca lángvörösre gyúlt, a tehetetlen megalázottság fojtogatta a torkát:
— De hát… mégis hová menjünk most azonnal?! Karina csomagjai már készen állnak az anyjánál! Hová vigyem őt a terhességével?!
— Az autószervizbe — feleltem hidegen. — Vagy a könyvelőségre. Hiszen te úgyis annyira szeretsz ott túlórázni.
Raisza Fedorovna hisztérikusan sírva fakadt, és vadul rángatni kezdte a fia kabátujját:
— Gyere, Vadim! Ne könyörögj ennek a jégszívű teremtésnek! Gyerünk innen! Nem maradunk egy fedél alatt egy ilyen kígyóval! Majd mi megoldjuk, majd találunk egy jobb helyet!
Vadim még egyszer, utoljára végignézett a folyosón. Azokon a falakon, ahol huszonegy éven át kiszolgálták, ahol készen várta a meleg étel, a kimosott ing és a biztos, csendes háttérország. A szeme sarkában megcsillant egy keserű, tehetetlen könnycsepp – nem a megbánásé, hanem a hiúságának gyógyíthatatlan sebéé. Megragadta a két nehéz bőrönd fogantyúját, a hóna alá csapta a cipősdobozt, és anyjával együtt, botladozva kitántorgott a lépcsőházba.
Az ajtót nem csukták be maguk mögött.
A huzat hirtelen megrántotta a vastag lapot, a zárszerkezet tompán kattant, majd a lépcsőházi korláton utoljára, tompán megcsörrent a kis fémhal, ahogy a léptek lefelé siettek a kövön.
Egyedül maradtam a lakásban.
A konyhából behallatszott a fémcsövek utolsó, száraz kattanása: a csöpögés megszűnt. A víz elzárva. Csend lett. Tiszta, zavartalan, végtelenül könnyű csend. A délelőtti napfény ferdén, akadálytalanul világította meg az üres előszobát, porcicákat táncoltatva az aranyos fénycsíkban.
Odaléptem a tükörhöz. Megigazítottam a kabátomat, a vállamra vettem a saját kis kézitáskámat, kezembe vettem az eredeti, saját kulcsomat, és kiléptem a lakásból. Nem a külváros felé indultam. A tavaszi szél friss, éles illatot hozott a fák felől, miközben a lépcsőház kapuja mögöttem végleg bezárult.
Új fejezet kezdődött – és ezt a történetet mostantól kizárólag én magam írtam.
Ha kíváncsi vagy a történet folytatására és Inna új életének legizgalmasabb fordulataira, kattints ide a részletekért és a teljes fejezetért!
