Öt hónapos. Neked kell majd elköltöznöd — mondta a férfi.

A mesterről, akit reggel kilencre hívtam, nem tudott.

Vadim befejezte az evést, és a tányérját komótosan az asztal közepére tolta. A villa tompa koppanással ért a porcelán széléhez, a kihűlőben lévő zsír vékony, sárgás réteget vont a tányér peremére. Mindig ezt csinálta, amikor pénzt akart kérni, vagy amikor valami olyan terhet készült a vállamra rakni, amitől az ő gerince azonnal megroggyant volna. Ismertem ezt a mozdulatot, mint a tenyeremet: a zsíros ujjhegyek lassú elhúzása az abrosz felett, a tekintet elfordítása, a szándékos, feszültséget keltő szünet.

— Inna, ülj le — mondta. A hangja lapos volt, kimért, mint egy orvosé, aki rossz leletet készül átnyújtani, miközben titokban a karóráját lesi.

— Ülök.

— Ülj le rendesen. A vízforraló nélkül.

A vízforralót feltettem a tartójára. A fém alig észrevehetően kattant a műanyag talpon, jelezve, hogy a fűtőszál megszakította az áramkört. Letörölte a száját, a papírszalvétát négybe hajtotta, élére vasalta a hüvelykujjával, és a tányérja mellé helyezte – szépen, pontosan, pedánsan, mintha valami elegáns belvárosi étteremben ülne, nem pedig a negyedik emeleti, linóleumpadlós konyhánkban, ahol huszonegy éven át szívtuk magunkba a párolt káposzta és az olcsó feketekávé szagát.

— Elhagylak — mondta. — Karinához megyek. Öt hónapos terhes.

Az udvaron valaki indítózott. Hosszan, reszelősen küzdött az önindító a dermedt hideggel. Csak a harmadik próbálkozásra indult be végre a motor, füstös, köhögő morgással jelezve, hogy a világ a megszokott, rideg kerékvágásban forog tovább. Vadim szeme sem rebbent a zajra. Várta a hatást.

— Karina. A könyvelőségünkről — ismételte hangosabban, artikulálva, mintha nem a nevet, hanem a józan ész legutolsó morzsáját nem hallottam volna tisztán.

— Hallottam.

Vákuumként várta a kiabálást. Láttam rajta, ahogy a könyökét az asztal lapjára támasztotta – szélesen, masszívan, mintha védelmi harcra, hisztérikus tányértörésre vagy térdre boruló könyörgésre készülne. Huszonegy éve ismertem ezt a testtartást. Pontosan így ült, amikor a garázshitelről mesélt, amiről csak a végrehajtói felszólítás napján szereztem tudomást; és így ült akkor is, amikor a lányunk tandíjára félretett pénzből vett alufelnit a tizenöt éves autójára.

— Hát ennyi — mondta, és megrántotta a vállát. — Mit lehet most tenni.

— Mit is.

— Szóval így.

Kifújta a levegőt, és a sarokba, a lepergett festékű öntöttvas radiátorra nézett.

— Én itt maradok. Neked meg el kell költöznöd.

Nem szóltam. Felálltam, elvettem a tányérját, és a zománcozott mosogatóhoz vittem. A csapból vékony sugárban csurgott a víz, erőtlen, fáradt hangon verdesve a lefolyó rácsát. A csapot még tavasszal ki kellett volna cserélni, de Vadim mindig talált fontosabb elfoglaltságot: garázsban sörözést a szerelőkkel, hétvégi horgászatot, vagy éppen hosszas túlórákat a könyvelőségen.

— Elköltöznöm — ismételtem halkan. A szó idegenül csengve gurult végig a nyelvemen.

— Inna, hát gondold meg magad. Gyereke lesz. A gyereknek két szoba kell, külön hely kell a rácsos ágynak, a babakocsinak. Te meg egyedül maradsz. Neked egy egyszobás garzon bőven elegendő. Kiveszel valamit ugyanebben a negyedben. Hisz dolgozol. Van fizetésed a gyógyszertárból.

— Dolgozom.

— Nem doblak ki — emelte fel a tenyerét nagyvonalúan, mintha kegyelmet gyakorolna egy elítélt felett. — A hónap végéig nyugodtan lakhatsz itt. Én rendes ember vagyok, nem teszlek az utcára egyik napról a másikra.

A csap egyre hangosabban csepegett. Odaléptem, és szorosabbra tekertem a recés fogantyút, egészen ütközésig, míg a vas fémbe nem mart.

— Jó — mondtam.

Pislogott. A szemhéja gyorsan rebbent hármat, a pupillája kitágult a zavarodottságtól. Nem erre számított. A forgatókönyve megbicsaklott.

— Hogyhogy jó?

— Úgy, hogy megértettelek.

Vadim nehézkesen felállt. A hűtőhöz ment, megfogta a műanyag fogantyút, de nem nyitotta ki. Visszafordult. A homlokán mély barázdák futottak össze. Azt akarta, hogy sírjak. Hogy zokogva kérdezzem meg: Mit csináltam rosszul? Miért ő? Miért huszonegy év után? Enélkül a dráma nélkül az ő belső mentsége nem állt össze. Már előkészítette a szép, simára csiszolt mondatokat arról, hogy az érzések rég kihűltek, hogy ő is borzasztóan szenvedett ebben a szürkeségben, hogy végső soron mindenért én vagyok a hibás a csendemmel és a fáradtságommal. És most ezeket a betanult monológokat egyszerűen nem volt hová tennie. Ott torlódtak a torkában, haszontalanul.

— Miért vagy ilyen nyugodt? — kérdezte szinte sértődötten, a hangjában némi lappangó dühvel.

— Sírnom kéne?

— Hát nem, csak… — Újra leült a székre, a lábát idegesen rázni kezdte. — Inna, köztünk már rég vége mindennek. Magad is tudod. Az utóbbi három évben úgy élünk itt, mint a vadidegen szomszédok. Te a patikádba jársz műszakba, én az autószervizemben húzom az igát, este meg csak a televíziót bámuljuk némán.

— Hánykor jöttél haza tegnap?

— Ennek most mi köze van ehhez? — rándult meg az arca.

— Semmi. Csak kérdem, hánykor.

— Tizenegykor. — Elhúzta a száját, és az inggallérját babrálta. — Műszakban voltam. Sürgős volt egy hengerfejcsere.

— Műszakban — bólintottam, és egy tiszta pamuttörölközővel lassan, gondosan szárazra töröltem az ujjaimat.

— Na látod! — csapott le a szóra diadalmasan. — Te azonnal kezded a faggatózást, a számonkérést, a gyanúsítgatást. Karina meg nem kutakodik. Nem kérdezget ostobaságokat.