— Nem tehetnek — hagytam rá halkan.

— Te meg fogd a dolgot ésszel, és csomagolj össze szépen, nyugodtan. Nem hajt a tatár. A nővéred ott lakik vidéken, abban a csendes kisvárosban. Elutazol hozzá, kipihened magad, vendégeskedsz egy darabig, áttelelsz a jó levegőn… mi meg addig itt Vadimmal és a kismamával berendezkedünk, kifestjük a gyerekszobát…

— Anya! — szólt ki fojtottan Vadim a konyhából.

— Mi az, hogy „anya”?! — csattant fel az asszony, és büszkén kihúzta magát. — A tiszta tényeket beszélem! Valakinek reálisan kell látnia az életet ebben a családban!

Bemasírozott a nappaliba, nyomában az olcsó levendulakölnije fojtogató illatával. Odalépett a vitrines tálalószekrényhez, aminek az üvege mögött a családi porcelánok pihentek. Kinyitotta a recsegő ajtót, és előhúzta a mély, aranyozott szélű levesestálat – azt a darabot, amit még a tizedik házassági évfordulónkra vettem a saját fizetésemből. Megforgatta a kezében, megvizsgálta a mázat, mintha már fejben leltározna, mi marad a házban a távozásom után, majd hanyagul visszatette a csipketerítőre.

De sem Raisza Fedorovna, sem Vadim nem tudott egy apró, elhallgatott részletről.

Reggel kilencre hívtam egy mestert.

A nappali és a konyha közötti csendben a falon függő kvarcóra ingája fémesen, fülhasogatóan ketyegett. Raisza Fedorovna még mindig a porcelánokat simogatta a tálaló előtt, Vadim pedig egy felbontott üdítősdobozzal a kezében a hűtőnek támaszkodva figyelte az anyját. Az arcán ott derengett a kényelmes, magabiztos diadal: a helyzet megoldódott, az asszony nem csinált cirkuszt, az új élet zökkenőmentesen beköltözhet a régi falak közé.

Ekkor a bejárati ajtó felől felhangzott a csengő.

Nem az anyósom sunyi ritmusa volt. Három kemény, határozott, katonás csengetés rázta meg a faajtót.

Vadim összerezzent, és a folyosó felé fordította a fejét.

— Ki az ördög az ilyenkor? — mormolta, és a konyhaasztal szélére tette a dobozt. — Senkit sem vártunk. Biztos a gázleolvasó vagy a postás a nyugdíjjal.

Nem feleltem. Nyugodt léptekkel kimentem az előszobába, elhaladtam a szorosan lezárt bőröndök mellett, és szélesre tártam az ajtót.

A küszöbön egy magas, inas, borostás férfi állt kék munkáskezeslábasban. A jobb kezében tekintélyes méretű, kopott acél szerszámosládát cipelt, a bal hóna alatt pedig egy vadonatúj, csillogó nikkelezésű csaptelep doboza látszott. A mellényzsebéből jegyzettömb és mérőszalag kandikált ki.

— Jó napot kívánok! — dörrent meg a mester mély, kissé dohányos hangja a lépcsőház csendjében. — Inna asszonyhoz jöttem a megrendelés szerint. A lakás belső víz- és fűtésrendszerének teljes elzárására, leszerelésére és leplombálására. A megbízás alapján délelőtt át kell adni az ingatlant a bejegyzett tulajdonosnak, úgyhogy jobb, ha azonnal munkához látok.

A folyosó végéből Vadim döbbent, fuldokló hangja vágott át a levegőn:

— Micsoda?! Milyen elzárás? Miféle tulajdonosnak az átadásáról beszél maga?!

A szerelő értetlenül pislogott át a vállam felett. Vadim már ott is termett mellettem, szemei kidülledtek, a halántékán lüktetni kezdett egy vaskos ér.

— Ember, mégis mit képzel magáról? Ki hívta ide? — förmedt rá a munkásra, miközben agresszívan felé lépett. — Ez az én lakásom! Én vagyok itt a családfő, a tulajdonos! Milyen vezetékbontásról zagyvál itt nekem?

A szerelő arcizma sem rándult. Lassú, kimért mozdulattal letette a nehéz ládát a kőpadlóra – a fém tompa dörrenéssel ért földet –, majd a mellzsebéből kihúzott egy lepecsételt munkalapot, és szétnyitotta a mutatóujja alatt.

— Figyeljen ide, barátom — mondta hidegen. — Engem nem érdekel a családi drámájuk. Ma reggel nyolc órakor a megrendelő az elektronikus földhivatali nyilvántartás és a közműszolgáltató rendszerén keresztül azonnali hatályú hálózatlekapcsolást és plombálási munkálatot rendelt el erre a helyrajzi számra. Belső felújítás és átalakítás címén minden közművet le kell zárnom a főcsapnál. Tizenkét órakor pedig az ingatlan hatósági zárlat alá kerül a munkálatok befejezéséig.

Raisza Fedorovna tipegve, meggörnyedve botorkált elő a nappaliból. Az arca olyan fehér volt, mint a frissen meszelt fal, keze reszketve kapkodott a kabátja gallérja után.

— Zárlat alá?! De hisz ez tiszta őrület! Hogyan zárolhatnának egy magántulajdont?! Vadim, csinálj már valamit, ne állj ott, mint egy bálvány! Hívd a rendőrséget!

Vadim mindkét kezével a hajába túrt. A teste megbillent, mint akit gyomron vágtak egy tompa vascsővel. A magabiztos, kényelmes fölénye, amivel alig egy órája még kioktatott a konyhában, pillanatok alatt olvadt el.

— Inna… — suttogta, és most először hallottam a hangjában igazi, pánikszerű rémületet. — Mi a fészkes fenét művelsz te? Mi ez az egész komédia? Milyen zárolásról beszél ez a fickó?!

Megigazítottam a kardigánom ujját, és a táskámból elővettem egy kék műanyag mappát, amit már kora reggel odakészítettem a komód tetejére.

— Azt mondtad tegnap este, Vadim, hogy te mindent alaposan kiszámoltál — szóltam halkan, de a szavaim tisztán, élesen visszhangzottak az előszoba fojtogató csendjében. — Kiszámoltad, hogy kinek hány szoba jár, hogy hol mennyi a bérleti díj, és hogy kinek kell megalázkodva a külvárosba költöznie. Csak egyetlen apróságot felejtettél ki a nagy matematikai képletedből. Valamit, amit az elmúlt huszonegy év alatt elfelejtettél tisztázni.

Vadim tátogott, a levegő után kapkodva, mint a partra vetett hal.

— Mit… mit felejtettem el?