— Karina gyereket vár.

— És akkor mi van?

— Semmi. Csak neki még nem volt ideje elkezdeni a kérdezgetést. Adj neki három évet.

Vadim dühösen meglegyintette a kezét a levegőben, mintha egy láthatatlan, szemtelen legyet hessegetne el az asztal felett.

— Inna, én mindent kiszámoltam. Értsd meg, ezt nem hirtelen találtam ki a tegnapi vacsora alatt. Mindent mérlegeltem. Mindent kiszámoltam.

Megismételte ezt még kétszer, elszántan, miközben önmagát győzködve bólogatott. Aztán felállt, és bement a hálószobába. Hallottam a cipzár éles sercenését, ahogy felrántotta a kopott sporttáskáját. Bedobálta a borotváját, a telefontöltőt, meg egy tiszta inget mára. Amikor visszalépett az előszobába, közölte, hogy Karinánál éjszakázik, nehogy zavarjon engem a jelenlétével. A „zavarjon” szót rendkívül óvatosan, puhán ejtette ki, mintha egy túltöltött, forró teáscsészét egyensúlyozna a szőnyeg felett, rettegve attól, hogy a felszín megbillen.

Leemelte a fémkampóról a kulcscsomóját. Egy kopott, kékre festett kis fémhal fityegett rajta kulcstartóként. Még a fekete-tengeri nyaralásunkról hoztam neki szuvenírként, amikor a lányunk, Kati alig múlt hatéves. A fémhal csikordult az övcsatján.

— Gondold át alaposan ezt a negyed körüli dolgot — mondta még a küszöbről visszanézve. — A miénk kifejezetten drága környék, a bérleti díjak az egekben vannak. Nézz szét valahol a külvárosban, a végállomás körül. Ott a fele annyi sincs.

Az ajtó tompa puffanással záródott be mögötte.

Az előszoba félhomályában álltam a kopott futószőnyegen, és hallgattam, amint a fémhal ritmikusan hozzáütődik a lépcsőházi korlát vasrudaihoz. Két emeletnyi lefelé tartó léptek. Aztán a nehéz, földszinti bejárati kapu csapódása rázta meg a falakat.

A telefonom este kilenckor rezzent meg a konyhapulton. Kati neve villogott a kijelzőn.

— Anya — szólt bele a kagylóba. A hangja fojtott volt, tétova, végtelenül óvatos, mint amikor az ember egy súlyos műtét után lábadozó beteg kórtermébe lép be lábujjhegyen. — Anya, hogy vagy?

— Jól vagyok, kislányom.

— Reggel írt nekem egy hosszú üzenetet — mondta Kati, és a hangja megbicsaklott. — Azt írta, elhagy téged. Hogy új életet kezd.

Reggel.

Tehát a saját huszonhárom éves lányának már délelőtt tizenegykor büszkén referált a nagy döntéséről. Nekem pedig megvárta az estét. Megvárta, amíg elkészül a fasírt, megpárolódik a rizs, megmelegszik a tea.

— Anya, kérlek, csak semmit se csinálj elhamarkodottan — kérlelt Kati a vonal túlsó végéről. — Ne borulj ki. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. Holnap átmegyek hozzád.

— Ne aggódj értem, édesem. Feküdj le aludni, már késő van. Pihenned kell a vizsgáid előtt.

Letettem a telefont. Nem remegett a kezem. Nem volt bennem düh, sem könnyek, csak egy furcsa, jéghideg tisztánlátás, ami néha a legsúlyosabb veszteségek pillanatában szállja meg az embert. Kimentem a kamrába, elővettem a háromfokú összecsukható alumíniumlétrát, és felmásztam a beépített faliszekrény felső galériájára.

A bőröndök a tavalyi nyaralás óta ott porosodtak a sötét sarokban. A nagy és a közepes méretű. Szürke, strapabíró vászon, a fogantyújukon még ott sárgultak a régi vasúti csomagcímkék foszlányai. Mindkettőt lerángattam a földre, egy nedves ronggyal gondosan letöröltem róluk a port, majd kiterítettem őket a hálószoba szőnyegére.

Kinyitottam a szekrény Vadim felőli ajtaját.

Fél egyre járt az idő az éjjel, mire mindkét bőrönd feszesre tömve, katonás rendben állt a bejárati ajtó mellett. Becipzárazva, lelakatolva. A tetejükre ráhajtogattam a vastag téli dzsekijét, és melléjük állítottam egy cipősdobozt, amibe előzőleg precízen bepakoltam az összes felejtett töltőkábelt, a megkopott bőröveit, a fiók mélyéről előkerült tartalék borotvapengéket és a régi higanyos vérnyomásmérő sárguló gumicsövét.

Az én ruháim érintetlenül ott maradtak a vállfákon, ahol az elmúlt két évtizedben mindig is lógtak.

Délelőtt tíz órakor éles, átható hanggal szólalt meg a csengő.

Két rövid berregés. Egy hosszú.

Ebben a városban senki más nem nyomta meg így a gombot, csakis Raisza Fedorovna. Az anyósom mindig úgy érkezett meg bárhová, mint egy hadsereg-főfelügyelő: a csengetése parancs volt, aminek azonnal engedelmeskedni kellett.

Kinyitottam az ajtót. Ő lépett be először. A nehéz, szürke télikabátjában, vastag selyemsállal a nyakán, a kezében egy virágmintás nejlonszatyorral, amiből félig kilógott egy doboz házi sütemény. Azonnal megtorpant az előszoba szűk terében. Szúrós tekintete rögtön a fal mellé állított szürke poggyászokra szegeződött.

— Mi ez? — kérdezte ridegen, orrát fennhordva.

— Ez a Vadimé.

— Látom én magamtól is, hogy a Vadimé — horkant fel, miközben végigmérte a csomagokat. — Azt kérdezem, miért állnak itt ezek a holmik a lábunk alatt?

Vadim ekkor préselte át magát mögötte az ajtórésen. Rám sem nézett; leszegett fejjel sietett be a konyhába, mintha valami rendkívül halaszthatatlan teendője akadt volna a hűtőszekrény körül. Raisza Fedorovna lassan, teátrális mozdulatokkal kigombolta a kabátját, és akkurátusan felakasztotta az előszobafal középső kampójára. Pontosan arra az akasztóra, ahol huszonegy éven át az én ballonkabátom lógott.

— Inna, ideje felnőtt módjára viselkednünk — kezdte az anyósom, miközben megigazította a haját a tükörben. — A fiam nem egy aljas ember. Ő mindent becsületesen, férfiasan elmondott neked a szemembe. Nem csalta a fejedet évekig a hátad mögött, nem bujkált hotelszobákban. Más férfi úgy forgatná a dolgokat, hogy évekig észre sem vennéd! És a személyes holmiját sem kell demonstratívan kidobálni a folyosóra. A ruhák nem tehetnek semmiről.