Én akkor, abban a törékeny, sokkos állapotban, a hormonoktól és a félelemtől terhesen még nem tudtam, hogyan is mondjam el neki ezt a sorsfordító hírt. Azt sem tudtam, maradt-e még bennem egyáltalán annyi szeretet vagy vékonyka bizalom, hogy újra az életembe, és ami még fontosabb, a leendő gyermekeim életébe engedjem azt a zsarnoki, kontrollmániás férfit. Előbb, mint két felnőtt ember, csak beszélni akartam vele.
Ő azonban, a saját gőgjétől és féltékenységétől elvakítva, esélyt sem hagyott erre.
Emlékezetemben hirtelen felidéződött egy másik kép: a londoni klinika elegáns, faburkolatú tárgyalója. Sára doktor, aki átvette az ügyemet, most egy vastag, piros szalaggal átkötött iratköteget tett a mahagóni asztalra. Az ólomüveg ablakon túl sűrű pelyhekben kezdett hullani a decemberi hó, a régi, öntöttvas fűtőtest pedig ritmikus, fémes kattogással dolgozott a sarokban.
– A legújabb, teljes spektrumú genetikai vizsgálat eredményei száz százalékig egyértelműek és megkérdőjelezhetetlenek – mondta akkor a doktornő, hangjában klinikai precizitással. – Noah, Lily és Theo biológiai apja, minden kétséget kizáróan, Blake Harrington.
Blake most, a reptéri szélben állva, mintha visszarepült volna ebbe az emlékbe, megsemmisülten meredt a levegőbe.
– Mind a hárman? – kérdezte rekedten, elcsukló hangon.
– Mind a hárman, Blake. Kétpetéjű ikrek, kiegészülve egy csodával.
– És te… te vagy az édesanyjuk?
– A DNS és a terhességi naplók alapján, igen, én hordtam ki és én szültem meg őket. A gyermekek édestestvérek, és ugyanahhoz a korábban, New Yorkban közösen elindított, majd leállított embrióprogramhoz kapcsolódnak.
Blake szemei megteltek könnyel, de nem engedte, hogy kicsorduljanak. Rám meredt, arca az árulás és a bűntudat groteszk maszkjává vált.
– Te mindent tudtál. Az első perctől kezdve tudtad.
– Azt tudtam, hogy három csodálatos élet fejlődik bennem tőled. Azt viszont egyáltalán nem tudtam, mit tennél velük, velünk, ha abban a gyűlölettel teli állapotodban megtudnád a teljes igazságot. Féltettem őket tőled, Blake. A te világodtól.
– Öt rohadt évig, ötezer kilométerre elrejtetted őket előlem! Megloptál az apaságomtól!
– Öt évig, teljesen egyedül, minden segítség nélkül, vérrel és verítékkel neveltem őket! – emeltem fel most már én is a hangom. – Nem rejtőztem el előled a világ végére. Londonban éltünk, a saját nevemen. Csak éppen te sosem kerestél ott, ahol az igazság a leginkább fájt volna a hatalmas egódnak.
Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a doktornő elénk, pontosabban a képzeletbeli Blake elé csúsztatott volna egy másik, sárguló lapot.
– Itt van az eredeti, közjegyző által hitelesített hozzájáruló nyilatkozat másolata. Mindketten, teljes elmeállapotuk tudatában írták alá. Harrington úr szignója pontosan ott díszeleg rajta, közvetlenül az öné mellett.
Blake a reptéren előrelépett, mintha egy láthatatlan papír fölé hajolna. Az ujjai, amelyekkel egykor vállalatbirodalmak sorsáról döntött, most szánalmasan remegtek.
– Én… én esküszöm, nem emlékszem erre a papírra. A sok kezelés, a kudarcok…
– De én kristálytisztán emlékszem, Blake – feleltem halkan, de a szavaim úgy vágtak, mint a borotva. – Emlékszem az arcokra. Emlékszem arra az estére. Te magad mondtad, a szemembe nézve, hogy ha egyszer, csak egyetlen egyszer sikerül ez a beavatkozás, bármit, a céget, a vagyont, mindent feladnál értük.
– Akkor, a váláskor… miért nem hívtál fel? Miért nem üvöltötted az arcomba az igazat?!
– Hívtalak! Az isten szerelmére, hívtalak! Aznap este, miután eljöttem, és hetekkel később is.
Remegő kézzel elővettem a telefonomat, megnyitottam a biztonsági archívumot, és minden teketória nélkül lejátszottam az öt évvel ezelőtti, lementett hangfelvételt. A saját, kétségbeesett, zokogó, fuldokló hangom töltötte be a chicagói betonparkolót, felülmúlva a szél zúgását.
– “Blake… kérlek, könyörgöm, csak egy percre hallgass meg. Gyerekünk… gyerekünk lesz. Sikerült.”
Ezután, a felvételen egy másodpercnyi síri csend következett, majd felharsant Blake akkori, kegyetlen, éles és fémes hangja, amelyből áradt a megvetés.
– “Ne merészelj soha többé keresni, te hazug! Mindent tudok rólad és az úgynevezett orvosodról! Hallani sem akarok rólad, a fattyadról, vagy a szánalmas hazugságaidról! Undorodom tőled!” – Katt. A vonal megszakadt.
A jelenben, a valóság dermesztő hidegében Blake Harrington, a legyőzhetetlen titán, megtörten lehunyta a szemét. A vállai, amelyek oly büszkén feszültek az öltöny alatt, most szánalmasan leestek. Egyetlen könnycsepp gördült végig a kőkemény arcán.
Senki, sem én, sem Martin, sem a feszülten figyelő gyerekek az autóban nem szólt egyetlen szót sem. A csend súlyosabb volt bármilyen vádatnál.
Aztán váratlanul, élesen megszólalt Blake zakózsebében a másik, a szigorúan üzleti telefonja. Vakmerően, szinte gépiesen vette elő. A kijelzőn Richard Sterling, a gátlástalan sztárügyvédje neve villogott.
A férfi, mintha önkívületben lenne, megnyomta a kihangosítót.
– Blake, végre utolérlek! Azonnal, még ma este alá kell írnod a kizárólagos felügyeleti kérelmet és a vagyonzárási papírokat! – ugatott a hang a hangszóróból, izgatottan. – Ha mi lépünk először, és a médián keresztül nyilvánosságra hozzuk, hogy ez a nő öt teljes évig eltitkolta, sőt, elrabolta a törvényes örököseidet, behozhatatlan, gigantikus előnyünk lesz a bíróságon. Tönkre fogjuk tenni őt!
