Blake kétségbeesetten közelebb hajolt, fittyet hányva Martin szigorú tekintetére.
– Azok a titkosított üzenetek… azon az éjszakán…
– Nem itt, Blake. Nem a gyerekek előtt.
– Ki volt az a rejtélyes orvos?! Miért titkolóztál?!
– Hidd el, egyáltalán nem az a fő kérdés, hogy ki volt ő.
– Hanem micsoda?! – szisztegte, a kontrollt vesztve.
– Az, hogy te miért nem voltál képes egyetlen percig sem bízni bennem. Hogy miért nem hittél nekem, a feleségednek.
Noah, megérezve a feszültséget, bátran kettejünk közé lépett. Apró, dundi kezében egy gondosan összehajtogatott, színes papírsárkányt szorongatott.
– Anya, indulhatunk már végre? Ugye megígérted, hogy a nagy szállodában rögtön megmutatod nekünk azt az óriási akváriumot a halakkal!
– Igen, édes kicsim, azonnal indulunk – simogattam meg a buksiját.
Blake megigézve meredt a fiúra. Noah pontosan abban a sajátos, kissé aszimmetrikus szögben billentette félre a fejét, miközben elgondolkodott, ahogyan azt Blake tette régen, a legfeszültebb igazgatótanácsi üléseken. A brutális, megcáfolhatatlan felismerés másodpercről másodpercre, lassan kúszott végig a férfi testén, megmérgezve az eddigi világképét.
– Ők… ők az enyéim? – kérdezte olyan halkan, hogy alig lehetett hallani a szélben.
Én makacsul hallgattam.
– Emma, kérdeztem tőled valamit!
– Jelenleg egyáltalán nem vagy abban a privilegizált helyzetben, hogy bármilyen választ is követelj tőlem.
– Ember, apjuk vagyok! Jogom van tudni az igazságot!
– Jogod lett volna tudni mindent pontosan öt évvel ezelőtt is. Akkor azonban, a magad önző módján, a saját paranoid gyanúdat és az egódat választottad ahelyett, hogy meghallgattál volna.
A fekete bőr mappát végül, lassan és teátrálisan én magam húztam elő a táskából. A masszív borító legszélén még mindig halványan látszott az a három apró, színes ceruzavonal, amelyeket a gyerekek rajzoltak rá titokban, amikor egy esős, unalmas délutánon huncutul elbújtak a londoni dolgozószobámban.
Blake vérágas szeme szó szerint a mappára tapadt.
– Mi… mi van abban az irattartóban?
– Valami olyasmi, amitől végérvényesen és visszavonhatatlanul darabokra hullik minden, amit az elmúlt öt évben igaznak hittél magadról és rólunk.
Martin előzékenyen és védelmezően kinyitotta nekem az autó súlyos, golyóálló ajtaját.
– Emma asszony, elnézést a zavarásért, de közben a londoni klinikáról keresték a titkosított vonalon – mondta a sofőröm nagyon halkan, de a csendben mégis kihallatszott. – Azt üzenték, a legmagasabb szintű sürgősségről van szó.
Blake füle azonnal megütötte a szót.
– Milyen klinikáról beszél ez az ember?
Mielőtt válaszolhattam volna, a zsebemben lapuló telefonom ismét vadul rezegni kezdett. Egy teljesen ismeretlen, nemzetközi szám villogott a kijelzőn. Gyomrom görcsbe rándult, ahogy felvettem.
– Winters asszony? – kérdezte egy zaklatott, hivatalos női hang a vonal túlsó végén. – Azonnal, haladéktalanul beszélnünk kell. Biztonsági rés lépett fel. Valaki ma reggel, hamisított jogi dokumentumokkal megpróbált teljes hozzáférést szerezni a gyermekei eredeti, lezárt aktáihoz és a genetikai iratokhoz.
Blake arca mellettem gránittá keményedett. Kihangosítón volt a telefon.
– Kicsoda próbált meg illegálisan hozzáférni az aktákhoz?! – ordította a készülék felé.
A vonal másik végén a nő riadtan elhallgatott, hallva a férfi dühét.
Aztán, egy hosszú, fojtogató másodperc után kimondott egy olyan nevet, amelytől Blake Harrington, a Wall Street rettegett cápája, tehetetlenül ejtette ki a méregdrága autókulcsát a kezéből…
HARMADIK RÉSZ
– Harrington úr – folytatta a nő a telefonban, miután felismerte a hangot –, az intézményünk protokollja szerint az ön hivatalosan bejegyzett, teljhatalmú jogi képviselője, Richard Sterling kérte ki az összes szenzitív iratot, a tegnapi nap folyamán.
Blake gépiesen lehajolt a leejtett kulcsért, de a keze annyira remegett, hogy elsőre nem is találta el. A nehéz fém kulcstartó éles, csörömpölő hangot adva gurult végig a betonjárdán, egészen a kerék alá.
– Én soha, a büdös életben nem adtam ilyen jellegű meghatalmazást Sterlingnek, sem bárki másnak! – szűrte a fogai között, arca most már papírfehér volt.
– Akkor, uram, valaki nagyon magas szinten, az ön nevével és pecsétjével visszaélve járt el.
Dühösen kikaptam a saját kezéből a telefont, mielőtt még nagyobb botrányt csinál.
– Doktornő, itt Emma Winters. Követelem, hogy azonnal küldje el az összes benyújtott kérelmet és dokumentumot a saját, londoni ügyvédemnek! A legszigorúbb titoktartásra hivatkozva semmit, ismétlem, egyetlen papírfecnit sem adhatnak ki senkinek!
– Asszonyom, a bírósági végzés miatt a másolatokat már el kellett küldenünk. De van itt még valami, ami sokkal aggasztóbb. A mélyfagyasztva tárolt embriókhoz kapcsolódó, öt évvel ezelőtti eredeti, közös nyilatkozatot is megpróbálták utólagosan, digitálisan módosítani.
Blake lassan felém fordította a fejét. A szemeiben vad, kaotikus vihar tombolt.
– Embriók? – suttogta, és a szó úgy hangzott a szájából, mintha egy idegen nyelvet próbálna megérteni.
– Igen, Blake. Most már talán végre kezded összerakni, miről is szóltak valójában azok az “inkrimináló” üzenetek.
Öt hosszú, fájdalmas évvel korábban, azon a végzetes, mindent elpusztító éjszakán nem egy titkos szeretővel folytattam légyottokat egyeztető beszélgetést. A neves manhattani termékenységi klinika vezető orvosa, Sára doktor küldte a sürgős értesítéseket. Blake és én ugyanis hónapokkal a tragikus szakításunk előtt, a legnagyobb titokban, közösen és reménykedve írtuk alá azt a szigorú megállapodást, miszerint a sorozatos, fájdalmas és sikertelen lombik-kezelések után megmaradt, lefagyasztott embriókat egy későbbi, nyugodtabb időpontban még felhasználhatjuk.
Csakhogy a viharos, gyűlölettel teli válásunk és az én menekülésem után, egy csodával határos orvosi fordulat révén kiderült: a beültetés végül mégis sikeres lett. Sőt, három embrió is hihetetlen erővel fejlődésnek indult.
