A mellettem ülő férfi a jelenben halkan, rekedten rezzentett fel az emlékekből.
– Soha, egyetlen percig sem tudtam, mi történt veled azután a nap után. Mintha a föld nyelt volna el.
– Azért nem tudtad, mert sosem vetted a fáradságot, hogy igazán megkérdezd.
– Kerestelek. Hónapokig kutattattam utánad.
– Akkor valószínűleg nem eléggé. Vagy nem a megfelelő helyeken.
Órákkal később a gép rázkódva, de biztonságosan földet ért a chicagói O’Hare repülőtéren. A hatalmas üvegterminál előtt sofőrök és csillogó, fekete autók végeláthatatlan sora várakozott a dermesztő szélben. Blake makacsul, lassan haladt mögöttem a mozgólépcsőkön és a folyosókon, mintha büszkesége nem engedte volna beismerni, hogy valójában követ.
Ahogy kiléptem a fotocellás ajtókon, egy robusztus, éjfekete luxusterepjáró fékezett le hangtalanul, pontosan előttünk.
A sötétített hátsó ajtó azonnal, szinte robbanásszerűen kinyílt.
Három apró, energiától duzzadó alak ugrott ki a flaszterre.
– Anya! Anya, itt vagyunk!
A legidősebb, a komoly tekintetű Noah azonnal a derekamhoz futott, és szorosan átölelt. A gyönyörű, angyalarcú Lily a bal kezemet ragadta meg két kis mancsával, a legkisebb, a mindig örökmozgó Theo pedig olyan féktelen lendülettel vetette magát a karomba, hogy a meglepetéstől majdnem hátraléptem egyet a járdaszegélyen.
– Annyira hiányoztatok, életeim – suttogtam a fülükbe, miközben mind a hármukat egyszerre próbáltam magamhoz szorítani, belélegezve a hajuk édes, ismerős babaillatát.
És ekkor, ebben a tökéletes pillanatban meghallottam a hátam mögött Blake éles, ziháló levegővételét. Olyan hang volt, mintha valakit teljes erőből gyomorszájon vágtak volna.
Lassan megfordultam.
A férfi földbe gyökerezett lábbal, falfehéren meredt a gyerekekre. A hollófekete, dús hajukat nézte. A jellegzetes, félszeg mosolyukat. És legfőképpen a tágra nyílt, kíváncsi szemüket, amelyben pontosan, de hajszálpontosan ugyanaz a ritka, zöldesbarna, borostyános árnyalat csillant meg a kinti fényben, mint az övében.
Blake, mintha transzban lenne, tett egy bizonytalan lépést felénk.
– Emma… a mindenható atyaúristenre kérlek… ezek a gyerekek… ők kicsodák?
Noah felnézett rám, homlokát ráncolva, és ösztönös védelmező mozdulattal megfogta a vastag szövetkabátom rézszínű cipzárját.
A kézitáskám mélyén pedig ott lapult az a vaskos, fekete mappa, amelyet az elmúlt öt hosszú esztendőben senki élő ember előtt nem nyitottam ki. Blake reszkető keze lassan, szinte önkéntelenül elindult felé…
MÁSODIK RÉSZ
Blake ujjai már majdnem súrolták a táskából kikandikáló fekete mappa bőrborítását, amikor egy hatalmas, sötét öltönyös alak lépett határozottan kettejünk közé. Martin volt az, a hűséges sofőröm és egyben testőröm, aki hegyként magasodott a volt férjem fölé.
– Uram, megkérem, hogy az előírásoknak megfelelően maradjon hátrébb, és ne közelítsen a hölgyhöz – dörrente Martin mély, fenyegető baritonja.
Blake pislogott, mintha csak most vette volna észre a férfit.
– Te meg ki a pokol vagy? – förmedt rá, de a tekintete, mint a mágnes, továbbra is a három apró arcon maradt tapadva.
– Én az édesanyjuk személyes biztonsági kísérője vagyok. Lépjen hátra.
– Az anyjuk? – Blake felnevetett, de abban a reszelős, száraz hangban nem volt semmi vidámság, csak a tiszta, koncentrált sokk. – Emma, nézz a szemembe, és azonnal válaszolj nekem! Kik ezek a gyerekek?!
Lily megijedt a kiabálástól, és szorosan a kabátom sűrű szövetéhez bújt.
– Anya, ez a bácsi miért beszél velünk ilyen mérges, hangos hangon? – kérdezte vékony, csilingelő hangján.
A kislány ártatlan kérdése úgy találta telibe Blake-et, mint egy fizikai pofon. Az arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, az arrogancia páncélja megrepedt, mégsem volt képes hátrálni.
– Én… én egyáltalán nem akartam rátok kiabálni, kicsilány – mondta rekedten, nyelve a szavakat.
– Akkor kérlek, ne is tedd – szóltam közbe jéghideg határozottsággal.
A reptéri terminál előtti metsző, hideg szél hirtelen felkapta Theo élénksárga, kötött sálját. Finoman lehajoltam, és gondosan visszatűrtem a fiúcska nyakába, miközben pontosan éreztem, ahogy Blake egyre sápadtabban, egyre kuszább gondolatokkal figyeli minden apró, anyai mozdulatomat.
– Emma, mi öt évvel ezelőtt váltunk el – mondta lassan, mintha egy bonyolult matematikai egyenletet próbálna megoldani. – Öt éve. Ezek a gyerekek… ők hány évesek?
Kiegyenesedtem, és egyenesen a szemébe néztem.
– Ötévesek, Blake.
A rövid, de annál súlyosabb szó után olyan sűrű, fojtogató csend telepedett ránk, hogy tisztán hallottam a távolabbi autók idegesítő dudaszavát és a repülők hajtóműveinek zúgását.
– Ez fizikai képtelenség. Lehetetlen.
– Nagyon is lehetséges, és nagyon is valóságos.
– Emma, az istenért, ne játssz velem! Ne űzz belőlem gúnyt!
– Én sosem játszottam veled. Te viszont, Blake, lassan öt éve játszol a saját eltorzított emlékeiddel és a megmásított igazságoddal.
A férfi jobb keze önkéntelenül is görcsös ökölbe szorult a teste mellett. A hüvelykujja tövénél tisztán kivehető volt egy vékony, fehéres heg – pontosan az, amelyet azon a bizonyos utolsó, viharos éjszakán szerzett, amikor a drága kristálypohár szilánkokra robbant a szorításában. A látványtól hirtelen, egy kísérteties pillanatra újra éreztem a manhattani lakásunk jéghideg márványpadlóját a meztelen talpam alatt.
