ELSŐ RÉSZ
A volt férjem éppen abban a hajszálpontosan kiszámított másodpercben ült le mellém a transzatlanti járat első osztályán, amikor a telefonom kijelzőjén felvillant a régóta várt üzenet: „A gyerekek már izgatottan várnak rád a megbeszélt helyen.”
Chicago felé tartottunk, egy szürke, viharosnak ígérkező őszi délutánon. Én pedig az elmúlt fél évtizedben szó szerint mindent elkövettem, földrészeket és óceánokat tettem magam közé és a múltam közé, csakhogy soha többé ne kelljen Blake Harrington jéghideg, átható tekintetébe néznem. A sors azonban, ez a kegyetlen és ironikus tréfacsináló, láthatóan egyáltalán nem kérte ki a véleményemet a mai nap forgatókönyvéről.
A férfi megfontolt, kimért léptekkel sétált végig a gép keskeny, sötétkék szőnyeggel borított folyosóján. Semmit sem változott. Ugyanaz a méregdrága, tökéletesen az alakjára szabott éjfekete öltöny, ugyanaz a lehengerlő, domináns testtartás, és ugyanaz a kissé gúnyos, mindentudó félmosoly ült a markáns arcán, amelyet egykor, egy másik életben, minden áldott reggel láttam a manhattani luxuslakásunk fürdőszobájának hatalmas tükrében.
A kabinban több üres, hívogató bőrülés is akadt. A gép messze nem volt tele.
Ő mégis, minden habozás nélkül, egyenesen hozzám lépett.
– Emma? – suttogta a nevemet, azzal a mély, rezonáló orgánummal, mintha csak egy régi, kedves ismerőssel futott volna össze egy eldugott párizsi kávézóban, nem pedig azzal a nővel, akinek a szívét darabokra zúzta.
Lassan, nagyon lassan becsuktam a könyvemet, nehogy lássa a kezem apró remegését. A keményfedeles borítón végigsimított a mutatóujjam, és megéreztem rajta azt a megkopott, keskeny rézcsíkot, amelyet még a gyerekek ragasztottak rá egy havas, nevetéssel teli karácsonyi estén. Ez a tapintás azonnal erőt adott.
– Blake. – A hangom meglepően stabilan csengett, mentesen minden érzelemtől.
– Micsoda valószínűtlen találkozás a felhők felett – jegyezte meg, miközben a szemembe nézett.
– Hidd el, ha akár csak sejtettem volna, hogy ezen a járaton utazol, gondolkodás nélkül egy másikat, vagy akár egy másik légitársaságot választok.
A mögöttünk ülő, őszülő halántékú üzletember egy pillanatra felnézett a The Wall Street Journal lapjai mögül, érezve a levegőben vibráló feszültséget. A csinos, egyenruhás légiutas-kísérő pontosan ekkor lépett mellénk, kezében a tabletjével és Blake beszállókártyájával.
– Elnézést, Harrington úr, de a rendszerünk szerint az ön helye a tizenkettedik sorban, az ablak mellett található.
– Tisztában vagyok vele, köszönöm – felelte Blake olyan hangon, amely nem tűrt ellentmondást, és már emelte is be a méregdrága bőröndjét a fejem feletti poggyásztartóba.
Élesen rászegeztem a tekintetem.
– Az a szék, ahová készülsz leülni, nem a tizenkettedik sor.
– Kicseréltem a helyemet egy utassal.
– Milyen okból?
Hanyag eleganciával helyet foglalt a krémszínű bőrülésen, majd lassú, teátrális mozdulattal becsatolta a biztonsági övét.
– Öt hosszú év telt el, Emma. Talán éppen itt az ideje, hogy végre őszintén beszéljünk egymással.
– Neked, Blake, valahogy mindig csak akkor jut eszedbe kommunikálni, amikor már réges-rég senki sem akarja meghallgatni a kifogásaidat.
A magabiztos mosolya egyetlen tizedmásodpercre megfeszült, a szeme sarkában megjelent egy apró ránc.
A hatalmas repülőgép közben nehézkesen nekilódult a nedves kifutópályán, a hajtóművek dübörgése elnyomta a kabinzajt. A rézcsíkos mesekönyv az ölemben megremegett, én pedig görcsösen a tenyérnyi ablak felé fordultam. Figyeltem, ahogy London sziluettje egyre kisebbé válik, majd eltűnik a sűrű, szürke felhőtakaróban.
Blake oldalról, némán tanulmányozta a profilomat.
– Még mindig ennyire haragszol rám? – kérdezte végül, hangjában valami furcsa, idegen sebezhetőséggel.
– Nem – feleltem anélkül, hogy ránéztem volna. – A haraghoz, a gyűlölethez túlságosan sok energia kell. Nekem pedig arra már nincs kapacitásom.
– Akkor mi maradt a hamvak alatt?
– A legmélyebb óvatosság. És a közöny.
Erre végre elhallgatott. Láthatóan nem ezt az ütést várta. Öt esztendővel korábban ahhoz a dinamikához szokott, hogy egyetlen jól irányzott, jéghideg mondatával zokogásig tudott hajszolni. A penthouse lakásunkban, magasan Manhattan lüktető fényei fölött, azon a bizonyos utolsó éjszakán is pontosan úgy tornyosult előttem, mint egy kegyetlen bíró, aki már régen, a bizonyítékok meghallgatása előtt meghozta a halálos ítéletet.
A telefonom kinyomtatott üzenetei a kezében remegtek. Egy idegen orvos neve. Egy diszkrét laboratóriumi időpont. Néhány kiragadott, szakvulgáris mondat, amelyből az ő betegesen féltékeny, irányításmániás elméje egyetlen, megmásíthatatlan történetet rakott össze: a hűtlenségemet.
– Ki ez a férfi, Emma?! – üvöltötte akkor, a hangja visszhangzott a hatalmas terekben.
– Ő az orvosom, Blake! Kérlek, csak hallgass végig egyetlen percre!
– Ne merészelj hazudni nekem, miután feketén-fehéren itt van minden!
– Blake, az isten szerelmére, kérlek, ülj le és nyugodj meg!
Ő azonban nem ült le. A méregdrága, velencei kristálypohár, amelyet addig szorongatott, hatalmas reccsenéssel megroppant a markában, az éles üvegszilánkok és a drága whiskey pedig vérrel keveredve csúsztak végig a csillogó, hófehér carrarai márványon.
A házasságunk azon az éjszakán, bár hivatalosan csak hónapokkal később, de végérvényesen véget ért. Én a válóper során nem kértem a cégbirodalom részvényeit, nem követeltem tartásdíjat, gyerektartást vagy hazug magyarázatokat. Csak összepakoltam két bőröndöt, és örökre elmentem.
