A kávéfőző a helyén állt.
A vasalódeszka – a kamrában.
Tavasszal egy kisebb felújítást csináltak a lakásban – kicserélték a tapétát a nappaliban, amit Irina már régóta le akart cserélni, csak halogatta. Szerézsja maga festett, szorgalmasan és kissé ferdén. Irina nézte ezeket a görbe sarkokat, és valamiért nem idegeskedett. Sőt, éppen ellenkezőleg.
Egy este, amikor kint már igazi tavasz volt, és a hársfák éppen csak eresztették ki az első ragadós leveleiket, Szerézsja egyszer csak hirtelen megszólalt:
– Bejelentkeztem egy pszichológushoz.
Irina felemelte a tekintetét a könyvéből.
– Jól tetted – mondta.
– Nem lepődtél meg?
– Nem. Öülök.
A férfi bólintott, és visszatért a csészéjéhez. Többet nem beszélték ki – de Irina tudta, hogy szerdánként este nyolckor elmegy, és két óra múlva más emberként jön vissza. Kicsit csendesebben. Kicsit figyelmesebben.
Az élet nem lett egyszerű. Ritkán is lesz egyszerű – csak néha eltakarodik belőle a felesleges, és olyankor látszik, hogy mi volt alatta.
Valami volt.
