– Végre megjöttél – jelentette be az anyós. – Hol a tejföl?

– Nem vettem – válaszolta Irina, és bement a szobába.

A háta mögött kifejező csend feszült, majd Raiszija Fjodorovna hangja hallatszott, amelyet természetesen a fiának címzett:

– Szerézsinka, látod, milyen? Én szólok hozzá egy szót – ő meg húzza a orrát. Így fogadja a vendégeket a feleséged?

– Anyu, hagyjad már… – kezdte Szerézsja.

– Hogyhogy hagyjam? Hát én egy idegen házban élek?

Igen – gondolta Irina. – Pontosan így van.

Behajtotta a szoba ajtaját, leült az ágyra, és előhúzta a táskájából a cetlit a vízvezeték-szerelő telefonszámával. Mellette a közös képviselő villanyszerelőjének névjegykártyája hevert.

A fal túloldalán Raiszija Fjodorovna továbbra is mondott valamit. Szerézsja rövid, helyeslő hangokkal válaszolt – mint mindig.

Irina a két telefonszámot nézte, és arra gondolt, hogy néha a leghalkabb válasz a leghangosabb.

Vasárnap reggel hívta fel a vízvezeték-szerelőt – amikor Raiszija Fjodorovna még aludt, Szerézsja pedig elment a piacra húsért az anyja listája alapján. A lista féloldalas volt, nagy, aláhúzott kézírással.

A szerelő gyorsan megérkezett – fiatal fiú volt, szerszámokkal, felesleges kérdések nélkül. Irina odavezette a villanyórához, elmagyarázta, mire van szükség. Bólintott, megcsinálta, elvette a pénzt és elment. Az egész telt vagy húsz percbe.

Aztán felhívta a lakásszövetkezetet – a víz ügyében.

Ott sem tettek fel felesleges kérdéseket. A tulajdonosnak joga van hozzá. Minden törvényes, minden a szabályzat szerint megy.

Irina megitta a kávéját, felöltözött és elhagyta a házat – csak úgy sétálni egyet az őszi városban. A lába alatt zörögtek a levelek, a levegő nedves és hűvös volt, és arra gondolt, hogy régen érezte magát ilyen nyugodtnak.

A robbanást egy telefonhívás formájában hallotta meg – miközben egy szomszéd utcai kávézóban ült, és egy könyvet lapozgatott.

– Irina! – az anyós hangja olyan volt, hogy a csészében lévő kávé kis híján magától kiloccsant. – Mi történik?! Nincs víz! Semmi! És a villany sem kapcsol be a fürdőszobában!

– Valami csőtörés lehet – mondta Irina. – Előfordul.

– Micsoda csőtörés?! Szerézsja felhívta a kezelőséget – azt mondják, a tulajdonos kérésére minden le van kapcsolva! Ezt te csináltad?!

– Raiszija Fjodorovna, most úton vagyok hazafelé. Ha megjövök, megbeszéljük.

Letette a telefont, és átlapozta az oldalt.

Otthon olyan feszültség uralkodott, hogy az ember azt hitte, a tapéta magától leesik a falról. Raiszija Fjodorovna a köntösében járkált fel-alá a folyosón, kipirulva, összehúzott ajakkal. Szerézsja a kanasén ült annak az embernek a képével, akit mindez nagyon kifárasztott, de esze ágában sem volt bármit is tenni.

– Magyarázd meg – kezdte, amikor Irina bújt ki a cipőjéből. – Ezt miért csináltad?

– Mit is?

– Ne tettesd magad. A vizet, a villanyt.

– A fürdőszobában tervezett munkálatok zajlanak – mondta hvűösen. – Régi a vezetékezés. Már régóta terveztem.

– Vasárnap reggel?!

– A szerelő akkor ért rá.

Raiszija Fjodorovna megállt előtte, és összefonta a karját a mellkasán.

– Szándékosan csinálod. Nem vagyok vak. Azt hiszed, nem veszem észre, hogy ellenem vagy?

Raiszija Fjodorovna – Irina nyugodtan nézett rá –, én semmit sem gondolok. Egyszerűen csak a saját lakásommal foglalkozom.

– A sajátoddal! – az anyós kis híján megfulladt a felháborodástól. – Hallod ezt, Szerézsinka? A sajátjával! Így beszél! Egy család vagyunk, vagy sem?!

Szerézsja felállt a kanapéről, és felvette a szokásos pozícióját – anyja mellett, kissé hátrébb, mint egy fegyverhordozó.

– Ira, csúnyán… viselkedsz – mondta olyan szemrehányással, ami különösen ellenszenvesen csipegetett ki belőle; olyan tónusban beszélnek így a gyerekekkel, akik nem köszöntek a néninek.

Irina némán bement a konyhába, vizet töltött egy tartalék palackból, és megivott egy pohárral.

Estére a feszültség némileg alábbhagyott – fizikailag legalábbis: a fürdőszobai vizet Irina visszakapcsolta arra hivatkozva, hogy a munkálatok befejeződtek. A villannyal is minden helyreállt. Raiszija Fjodorovna győztesen horkantott fel – valószínűleg azt hitte, ő kényszerítette ki.

Hagyja csak, hogy ezt higgye.

Irina a szobájában ült, és a leveleit válogatta – a szokásos papírokat, amiket már régóta nem nézett át. Reklám szórólapok, csekkek… és egy boríték, amit azonnal félretett. Aztán mégis felvette újra.

A feladó ismeretlen volt. Krasznodar városa.

Felbontotta a borítékkal.

Benne egy levél volt – kézzel írva, takaros, öreges kézírással. És egy fénykép.

Irina hosszasan nézte a fotót. Egy hatvanöt év körüli nő volt rajta – idegen, de az arcvonásaiban valami furcsa módon mégis ismerős. És mellette egy fiatal férfi. Nagyon hasonlított Szerézsjára. Nem Szerézsja volt, de nagyon hasonlított rá.

Elkezdi olvasni a levelet.

„Kedves Maga! Ön nem ismer engem, de én ismerem a családját. Illetve – ismertem. Azért írok Önnek, mert nincs más, aki megtegye. Antonina Vasziljevna Bilih vagyok, Krasznodarban élek. A férje, Szergej Pavlovics Morozov az unokaöcsém. Pontosabban, ő azt hiszi, hogy én tizenkét éve meghaltam. Az édesanyja mindent megtett, hogy ezt higgye…”

Irina letette a levelet. Felállt. Az ablakhoz ment.

A fal túloldalán Raiszija Fjodorovna mesélt valamit a fiának – a hangja édes volt, dallamos, teljesen más, mint amellyel a menyéhez beszélt. Szerézsja nevetett.

Irina visszatért a levélhez.