Mi idejöttünk hozzátok élni, örökre!” – örvendezett a férj rokonsága. Én nem vitatkoztam – hanem egyszerűen lekapcsoltam a villanyt és a vizet.

Valahol éjfél után egyszer csak megszólalt:

– Alig emlékszem apámra. Elment, amikor kilencéves voltam. Anya azt mondta – elhagyott minket. Én meg hittem neki.

Irina letette a könyvet.

– És most?

– Nem tudom. – Megfordult felé. – Te miért mutattad meg nekem ezt a levelet? Akár el sem mondhattad volna.

Gondolkodott egy másodpercig.

– Azért, mert ez a tiéd. Nem az enyém, nem az anyamérleg. A tiéd.

A férfi bólintott, és újra az ablak felé fordult.

Antonina Vasziljevna határozott tartású, zömök asszonynak bizonyult, figyelmes szemekkel és nagyon egyenes derékkal. Kinyitotta az ajtaját, meglátta az unokaöccsét – és egyszerűen megfogta a kezét, mint ahogy azt a gyereket fogják kézen, aki eltévedt, de végre meglett.

Hosszasan – jó három órán át – ültek nála a konyhában. Irina nagyobb részt hallgatott, csak figyelt. A történet apránként állt össze – csúnya, hétköznapi, mégis különös történet arról, hogy egy okos és roppant akaratos nő sok éven át hogyan épített ki egy kényelmes világot a fia körül. Felesleges emberek nélkül. Apa nélkül. Néni nélkül. Kényelmetlen kérdések nélkül.

Pavel Morozov – Szerézsja apja – nem hagyta el a családot. Azért ment el, mert másképp nem tudott volna. A fiára hagyott egy részt a szüleitől örökölt házból. Végrendeletet készített azzal a feltétellel, hogy a fiúnak negyvenéves korig személyesen kell érvényesítenie a jogait. Szerézsja harmincnyolc éves volt.

A közjegyző másnap fogadta őket. Minden gyorsan és hétköznapian zajlott – papírok, aláírások, pecsétek. A krasznodari házrész mostantól hivatalosan is Szerézsjára szállt. A ház régi volt, de erős, jó környéken. Tonya néni már régóta egyedül élt benne.

A visszaúton Szerézsja másmilyen volt. Nem mintha teljesen megváltozott volna – de valami elmozdult benne. Úgy mozdul el valami nehéz dolog, amikor az ember sokáig és türelmesen tolja a helyéről.

Raiszija Fjodorovna a folyosón fogadta őket. Az arcáról Irina azonnal levágta – már mindentudott. Valószínűleg telefonáltak. Vagy maga Szerézsja szólt neki.

– Na, és hogy ment? – kérdezte szárazon.

– Megvolt, Anya – mondta Szerézsja. Levette a cipőjét. Bement a konyhába.

Az anyós olyan tekintettel nézett Irinára, ami nem igényelt szavakat. Irina nyugodtan állta ezt a pillantást.

– Raiszija Fjodorovna – mondta halkan –, beszélnünk kell a költözéséről. Emberi módon, balhé nélkül.

– Te ajánlod nekem ezt – hogy emberi módon?

– Igen. Én magam.

A beszélgetés rövidre sikerült. Irina egyenletesen beszélt, rosszindulat és szánalom nélkül – elmagyarázta, hogy a lakás az övé, hogy hárman nem fognak együtt élni, hogy vannak lehetőségek. Raiszija Fjodorovna kőkemény arccal hallgatta.

Szerézsja az asztalnál ült és hallgatott. De nem ment el. És ez már önmagában valami új volt.

– Te az ő oldalán állsz – vetette oda végül Raiszija Fjodorovna – halkan, szinte sértődötten. A fiához intézte a szavait.

– Anya – válaszolta ő. – Én a saját oldalamon állok. Csak eddig nem gondoltam erre.

Raiszija Fjodorovna október közepén költözött el. Nem azonnal – még két hétig tartotta magát, éjszakánként bútorokat tologatott, megjegyzéseket tett, és olyan sóhajtásokkal kísért mindent, mintha kényszermunkára vinnék. De valami megváltozott Szerézsjában visszavonhatatlanul, és ezt ő is érezte.

Az elutazás napján a bőröndjeivel az előszobában állt, és hosszan nézett a fiára.

– Meg fogod még bánni – mondta.

– Lehet – értett egyet a férfi. – De az már én leszek. Az enyém.

Irina hívott egy taxit. Segített levinni a batyut a liftig. Semmi feleslegeset nem mondott.

Amikor az ajtó becsukódott, Irina nekidőlt a falnak, és egy pillanatra lehunyta a szemét. A lakásban csend volt. Valódi csend – olyan, amilyen már régóta nem volt.

Szerézsja kiejtette a konyhából a lépteit, melléállt.

– Ira.

– Igen.

– Én… – megállt egy pillanatra. – Köszönöm. A levelet.

Kinyitotta a szemét, és rzanézett. A férfi kissé sután állt ott, mint aki még csak most tanulja kimondani azt, amit gondol. Ez szokatlan volt. De nem rossz.

– Minden csak most kezdődik, Szerézsja – mondta egyszerűen. – Meglátjuk, mi lesz tovább.

Kint esett az eső. Október végezte a maga dolgát – mosta le a leveleket, a nyár maradékát, minden feleslegeset. Irina az ablakhoz lépett, és hosszan nézte a vizes utcát.

A lakás ismét az övé volt. Vagy talán – az övék.

Hat hónap telt el

A krasznodari házat Szerézsja nem adta el – Tonya nénivel másképp állapodtak meg. Az asszony ott élt tovább, mint eddig, a szerény albérleti díjat pedig minden hónapban átutalta az unokaöccse számlájára. Hangtalanul, felesleges szavak nélkül – egyszerűen átutalta, és kész. Szerézsja eleinte tiltakozott, aztán elfogadta. Tonya néni azt mondta: „Ezek nem pénzek. Ez a kötelék. Ne szabd el.”

Nem szabta el.

Az anyjával havonta egyszer találkozott – elutazott hozzá a város másik végébe, élelmiszert vitt, ült másfél órát. Raiszija Fjodorovna úgy nyitott ajtót, mint akit érdemtelenül bántottak meg, de a teát azért letette. Beszélgettek – óvatosan, mint a vékony jégen. Néha valami megreccsent, de nem tört el.

Irina ezekre a látogatásokra nem ment el. És Szerézsja sem unszolta. Ez is valami új volt – hogy egyáltalán megértett valamit magától is, magyarázatok nélkül.