Mi idejöttünk hozzátok élni, örökre!” – örvendezett a férj rokonsága. Én nem vitatkoztam – hanem egyszerűen lekapcsoltam a villanyt és a vizet.

„…Nem kérek semmit. Csak azt akarom, hogy tudja: Szerézsának van öröksége az apjától. Az apja – Pavel Morozov – nyolc éve halt meg, és rácsapott Szerézsjára egy részt a házból. Raiszija tud erről. Elhallgatta. Az iratok a krasznodari közjegyzőnél még mindig várnak rá. A határidő nem járt le – ott különleges feltételei vannak a végrendeletnek. De hamarosan lejár. Kevesebb mint három hónap maradt.”

Irina végigolvasta. Összehajtotta a levelet. Visszatette a borítékba.

Csendesen ült, és a fejében lassan, mint egy kirakós darabkái, összeállt minden – darabról darabra. Raiszija Fjodorovna, aki hirtelen úgy döntött, hogy elköltözik. Pontosan most. Pontosan szeptemberben. Aki egész életén át magához láncolta a fiát – napi három hívás, listák, ellenőrzés. Aki, amikor Szerézsja egyszer megemlítette az apját, olyan hirtelen váltott témát, hogy még Irina is észrevette.

Szóval erről van szó.

Elrakta a borítéket a táskájába. Felállt, kiment a folyosóra, bekukkantott a nappaliba – az anyós és a férj a tévét nézték, Raiszija Fjodorovna már rá is tette a dohányzóasztalra a fonalcsomóját, és módszeresen fejtette le a gombolyagot.

– Kérsz teát? – kérdezte Szerézsja anélkül, hogy elvette volna a tekintetét a képernyőről.

– Nem – mondta Irina. – Szerézsja, mikor jártál utoljára Krasznodarban?

A férfi megfordult. Valami nem stimmelt a hangnemében.

– Én ott egyáltalán nem jártam. Minek?

– Csak kérdeztem.

Raiszija Fjodorovnára nézett. Az meg sem mozdult. Csak az ujjai dermedtek meg egyetlen pillanatra a fonalon – egy töredék másodpercre –, aztán megint mozogni kezdtek.

Tudja – jött rá Irina. – Mindent tud.

Nyugodtan visszament a szobájába, bezárta az ajtaját, és elővette a telefont. Megkereste az interneten a krasznodari közjegyzői irodákat. Több is volt. Az elsővel kezdte.

A harmadik napon találta meg a közjegyzőt.

Nem azonnal – először volt két hideg hívás idegen irodákba, ahol udvariasan elmagyarázták neki, hogy személyes jelenlét és iratok nélkül nem lesz beszélgetés. De harmadjára egy fáradt hangú, középkorú nő vette fel a telefont, aki végighallgatta Irinát, és egy rövid csend után azt mondta:

– Morozov Pavel Iljics ügye. Igen, nálunk van. Ön kicsodája?

– A fia felesége vagyok.

Újabb csend.

– A fiának személyesen kell eljönnie. Ideje még van, de nem sok. November tizenötödikéig.

Irina felírta a címet, megköszönte és elrakta a telefont.

A legnehezebb hátra volt – elmondani Szerézsjának.

Kivárta a pillanatot, amikor Raiszija Fjodorovna elment a boltba – alaposan, listával, szatyorral, azzal a szilárd szándékkal, hogy mindent helyesen és a maga módján vásárol meg. Szerézsja újsággal a kezében ült a konyhában, és úgy tett, mintha olvasna.

Irina elé tette a levelet.

A férfi érdeklődés nélkül vette kézbe – és egy perc múlva látta, hogyan változik meg az arca. Először értetlenség, aztán zavar, aztán valami teljesen más – amit ritkán látott rajta. Szinte ijedtség.

– Ez… mi ez?

– Egy levél a nagynéhátoktól. Antonina Vasziljevnától.

– Tonya néni meghalt – mondta gépiesen. – Anya mondta.

– Anya mondta – ismételte Irina. – Igen.

Végigolvasta. Letette. Hosszan bámult az asztalra.

– Életben van – mondta végül, nem kérdőjellel, hanem úgy, mintha próbálgatná ezeket a szavakat, és nem értené, mit kezdjen velük.

– Életben van. És a krasznodari közjegyző is létezik. Felhívtam. November tizenötödikéig személyesen oda kell utaznod.

Szerézsja felállt, az ablakhoz ment, álldogált ott egy darabig. Aztán megfordult – és Irina olyasmit látott a szemében, amit addig soha. Nem zavarodottságot. Valami élesebbet.

– Anya miért nem mondta meg nekem?

– Ezt már tőle kell megkérdezned.

Az anyóssal folytatott beszélgetést nem tervezte kihallgatni – egyszerűen úgy alakult, hogy a lakásban vékonyak a falak, a hangok pedig egyre hangosabbak lettek. Raiszija Fjodorovna megjött a boltból, meglátta a levelet az asztalon – és benne valami azonnal átkapcsolt. Eltűnt a dallamosság, eltűnt a gügyögés.

– Szerézsinka, ez a nő az orrát toja oda, ahová nem kellenne – mondta élesen és határozottan.

– Anya. Tonya néni életben van.

– Ő számunkra régen meghalt. Elárulta a családunkat, ő—

– Anya. – Szerézsja hangja szokatlanul halk volt. – Ott van örökség. Apai. Tudtál róla?

Csend.

– Ez egy bonyolult történet – kezdte Raiszija Fjodorovna egy másik, óvatosabb, békülékenyebb hangnemben. – Voltak ott adósságok, volt ott—

– Tudtál róla?

Irina a folyosón állt, és meg sem mozdult.

– Védelmeztelek téged – mondta végül az anyós. – Mindig csak téged. Egész életemben.

– A saját apámtól? Az örökségétől?

– A felesleges bajoktól! – emelte fel újra a hangját. – Azt hiszed, ez egyszerű – utazgatni, intézkedni, pereskedni a rokonokkal! Belecsöppentél volna, és többet veszítettél volna, mint amennyit kapsz!

– Ez az én döntésem volt, Anya.

Ismét csend. Egy hosszabb csend.

Irina csendesen bement a szobájába.

Négy nap múlva elutaztak Krasznodarba – ketten, ő meg Szerézsja. Raiszija Fjodorovna reggel óta egy szót sem szólt az indulásig. Egyenes háttal ült a nappaliban, és demonstratívan kötött, anélkül, hogy egyszer is feltörte volna a tekintetét.

A vonaton Szerézsja szinte az egész út alatt hallgatott. Nézte az ablakból az elsuhanó mezőket, a kis állomásokat, a nedves ligeteket. Irina nem sürgette. Olvasott – vagy úgy tett, mintha olvasna.