“Ez borzalmasan hangzik.”
“Az volt.”
Csend.
Aztán azt mondtam:
“Nem akarok olyan kapcsolatot, ami csak akkor működik, ha a megfelelő személy nincs jelen nála.”
Weston a zsebébe nyúlt.
A lakáskulcsomat az asztalra tette.
A kis fém kulcs közénk szállt.
Nem volt drámai gesztus.
Nincs beszéd.
Felvettem.
“Sajnálom.”
“Tudom.”
“Tényleg az vagyok.”
“Hiszek neked.”
Ez úgy tűnt, jobban fáthat neki.
Mert ha valaki sajnálja, nem kell neki újabb esélyt adni.
A kulcsot a kabátzsebembe tettem.
Aztán elment.
Hetek teltek el.
Miles és Sabrina egyre komolyabbnak tűntek.
Nincsenek játékok.
Nincsenek drámai kijelentések.
Egyszerűen kedvelték egymást.
Vacsora.
Filmek.
Lakáshirdetések.
Hétköznapi kapcsolati fejlődés.
Ironikus módon ez lehetett az, amit Weston soha nem tudott volna megteremteni Sabrina körül.
Annyi évet töltött szimbolikussá tette, hogy szinte semmi hely maradt Sabrinának, mint a valódi személynek.
Weston közösségi médiája elcsendesedett.
Aztán hirtelen filozófiai gondolat.
Fekete-fehér napfelkelte fotó.
Hosszú felirat arról, hogyan válj jobb önmagaddá.
Lezártam az alkalmazást.
Már nem volt szükségem előrehaladási jelentésekre.
Egy közös barátom az irodájából később elmondta, hogy elkezdett terápiát.
Eleinte még a terápia is egy másik hely lett, amit Weston megkérdezett:
Tényleg ennyire elrontottam?
Úgy tűnik, a kollégák abbahagyták a megerősítést neki, amire szüksége volt.
Hónapokkal később a kérdések megváltoztak.
Mit tegyek másképp?
Ez egészségesebbnek tűnt.
Örültem.
Távolról.
Aztán jött a laptop.
Április végén.
Weston írt, hogy összeszedje a lakásomban hagyott dolgokat.
Dzseki.
Telefontöltő.
Tankönyvek.
Beleegyeztem.
Üres szekrényt akartam.
Kedden este érkezett.
Udvarias.
Elkalandozott.
Majdnem formális.
A laptopját a konyhapultomra tette, miközben a folyosói szekrényen nézett.
A képernyő nyitva maradt.
Személyes e-mail.
Bejelentkeztem.
Ezt a szokást hónapokkal korábban vettem észre.
Bárcsak elmondhatnám, hogy azonnal elfordítottam a szemem.
Nem tettem.
Az e-mail oldalsáv alján egy makkor volt.
S.
Már a kinyitotta előtt tudtam.
Talán ez megkérdőjelezi, amit csináltam.
Őszintén gondolkodtam erre.
Ez a személyes e-mailje volt.
Nem hívott meg, hogy olvassam.
Mindenesetre megnyitottam a mappát.
Bent huzatok voltak.
Tucatnyi.
Többnyire elküldetlen.
Mindegyik Sabrinának szólt.
A legkorábbi majdnem két éves volt.
Mielőtt találkozott velem.
Eleinte azt hittem, ez valahogy jobbá teszi a helyzetet.
Aztán tovább olvastam.
Hosszú üzenetek az életéről.
Munka.
Bizonytalanságok.
Képzelt beszélgetések.
Néha úgy írt, mintha egyszer el akarná küldeni őket.
Néha mintha egy ötletre írna.
Aztán eljöttem az időszak, amikor elkezdtünk járni vele.
Október.
November.
December.
Két nappal az első igazi randevúnk után Weston így írt:
Van valaki a programomban, akivel időt töltök. Okos. Kicsit óvatos. Bizonyos szempontból rád emlékeztet. Talán randizok vele egy ideig, és meglátom, mi történik, amíg az élet értelmesebbé válik.
Abbahagytam az olvasást.
Aztán olvasd el újra.
Valaki.
Nem Naomi.
Valakivel, akivel egy ideig randizni fogok.
Amíg az élet értelmesebbé nem válik.
Leültem a konyha padlójára a laptopmal.
Még több is volt.
Február.
A Priyával közös vacsora körül.
Úgy írt le, mint “elég kedves”.
Megemlítette, hogy valószínűleg jó lenne neki, hogy valaki stabil emberrel randizzon.
Aztán szinte lazán bevallotta, hogy még mindig pár hetente nézi Sabrina nyilvános profilját.
Egy másik vázlat arról szólt, hogy Sabrina még mindig ugyanazzal a férfival találkozik-e, amit az interneten talált fényképeken.
Egy másik spekulált, vajon valaha is visszaköltözik-e közelebb az otthonához.
Soha nem küldte el az üzeneteket.
Ez majdnem még nyugtalanítóbbá tette őket.
Ez nem egy folyamatos beszélgetés volt Sabrinával.
Ez egy folyamatos beszélgetés volt önmagával.
Nyolc hónapot töltöttem azon gondolkodtam, hogy Sabrina újra megjelenik, és egy régi bizonytalanságot váltott ki.
A vázlatok valami mást mutattak.
Sosem tűnt el igazán.
Nem a belső életéből.
A kapcsolat velem egy váróterem mellett létezett, amit soha nem zárt be.
Weston visszatért a kabátjával.
Bezártam a mappát.
Aztán a laptop.
“Mindent megtaláltál?”
“Igen.”
“Jó.”
Rám nézett.
“Jól vagy?”
“Vége.”
A szó könnyedén jött.
Talán túl könnyen.
Összepakolta a töltőjét.
Könyvek.
Balra.
Bezártam az ajtót.
Aztán leült a padlóra.
És végül sírt.
Nem azért, mert Weston inkább Sabrinát részesítette előnyben.
Ez a rész most már szinte aprónak tűnt.
Sírtam, mert az a kapcsolat, amiben hittem, nem létezett ugyanabban a formában az ő oldalán.
Előre építettem.
Weston várt.
Talán nem tudatosan minden nap.
De elég.
Az másképp fájt.
Másnap reggel képernyőképeket készítettem azokról a vázlatokról, amiket már láttam, miközben a laptop nyitva volt.
Randi.
Látható témák.
Dokumentáltam őket.
Nem fogom úgy tenni, mintha érzelmileg semleges lett volna a választásom.
Egy részem bizonyítékot akart.
Hónapokig mondták nekem, hogy félreértettem.
Túlreagáltam.
Túl sokat olvass az öt másodperces kihagyásokba.
Most már voltak szavak.
Randi.
Minták.
Nem tettem közzé nyilvánosan.
Nem küldtem őket iskolába.
Küldtem őket Milesnak.
Rövid üzenet.
Ezek Weston e-mail vázlataiban szerepeltek. Találtam őket, amikor nyitva hagyta a laptopját, miközben összeszedte a holmiját. Tudom, hogy ez hogyan hangzik. Csináld, amit helyesnek tart. Csak azt gondoltam, hogy neked és Sabrinának értened kell az idővonalat.
Miles azon az éjszakán hívott.
A hangja feszes volt.
“Itt van.”
“Sabrina?”
“Igen.”
Csend.
“Ő olvasta őket?”
“Igen.”
“Hogy van?”
“Nem jó.”
Becsuktam a szemem.
Miles folytatta.
“Folyton randikat kér.”
“Miért?”
“Összehasonlítja őket, amikor Weston elkezdett megjelenni az irodájában.”
Egy minta jelent meg.
