Láttam, ahogy Weston fantáziája végre valódá válik, majd láttam, hogy a valódi nő szinte azonnal választ valakit mást.
Mégis valami részem még mindig gyászolta azt a fickót, aki egy croissant-t tolta át egy könyvtári asztalon.
Három nappal később Weston este körülbelül tizenegy körül érkezett a lakásomba.
Kimerültnek tűnt.
“Mit mondtál Milesnek?”
Nincs szia.
“Azt mondtam, Sabrina kedvesnek tűnt.”
“Ennyi?”
“Ennyi.”
“Te mondtad neki, hogy menjen utána.”
“Nem.”
“Te ültetted.”
“Egyszer beszélgettem a lakótársaddal.”
Úgy sétált el mellettem a lakásba, mintha még mindig ott lenne a helye.
“Mi?”
“Hónapokat töltöttél egyedül Sabrina közelében.”
“Ez nem igaz.”
“Happy hour.”
“Bocsánatot kértem.”
“Születésnap.”
“Pánikba estem.”
“Barbecue.”
Megállt.
“Az munka volt.”
“Hazudtál a pluszokról.”
Rám meredt.
“Láttam a szórólapot.”
Az arckifejezése megváltozott.
Ez a részlet számított.
Azt feltételezte, hogy nem tudom.
“Azt mondtad az embereknek, hogy nem tudok elmenni.”
Miles mondta nekem.
Weston elhallgatott.
“Ez nem pontosan—”
“Azt mondtad a kollégáidnak, hogy nem tudok eljönni, miután azt mondtad, nem jöhetek el.”
A kanapém szélén ült.
Aztán történt valami, amit korábban láttam.
Meglágyult.
“Naomi.”
Nem.
Nem a gyengéd hang.
Most nem.
“Te vagy a barátnőm.”
Nevettem.
Sérültnek tűnt.
“Miért vicces ez?”
“Mert mindenkinek az ellenkezőjét mondtad, akinek a véleménye számít neked.”
“Ez nem fair.”
“Szó szerint tanúk dokumentálják.”
“Összezavarodtam.”
“Két hónapig?”
“Küzdök valamivel.”
“Tudom.”
“Mi?”
“Középiskolás.”
Az arckifejezése megváltozott.
Folytattam.
“Még mindig próbálsz kiválasztani egy tizedik osztályos lányt.”
“Nem érted.”
“Többet értek, mint amennyit szeretnél.”
Miles és Sabrina együtt látása végül arra kényszerítette Westont, hogy szembenézzen valamivel.
Megígérte a terápiát.
Ígért határokat.
Megígérte, hogy megérti.
Mondtam neki, hogy szükségem van a térre.
Aznap a héten harmincegy alkalommal írt üzenetet.
Számoltam.
Elnézést.
Fényképek.
Régi emlékek.
Croissant.
Egy hangüzenet, amin nevetek.
Üzenetek arról, hogy hiányoztak minket, mielőtt minden bonyolult lett volna.
Én semmire sem válaszoltam.
A szakdolgozatom menedékké vált.
Adat.
Asztalok.
Lábjegyzetek.
Problémák definiált változókkal.
Körülbelül tíz nappal a csendem után Sabrina odalépett hozzám egy csoportos vacsora után.
Parkoló.
Hideg levegő.
Idegesnek tűnt.
“Kérdezhetek valamit?”
“Igen.”
“Weston furcsa viselkedése miattatok van?”
Volt választásom.
Hónapokig védtem a méltóságát.
Nem szándékosan.
Automatikusan.
Megálltam.
“Nyolc hónapja vagyunk együtt.”
Sabrina bámult.
“Mi?”
“Hivatalosan.”
Az arca elsápadt.
“Azt mondta, hogy mesterképzésből jöttél.”
“Igen.”
“Azt mondta, gondolkodsz Miles vendégszobájának bérlésén.”
“Nincs szabad szoba.”
Behunyta a szemét.
“Úristen.”
“Az irodájában a grillezésen azt mondta, hogy vendégek nem jöhetnek.”
Sabrina valóban betegnek tűnt.
“Ez nem volt igaz.”
“Tudom.”
“Azt mondta, nyitva tartja a lehetőségeit.”
“A közelben álltam.”
Eltakarta a száját.
“Naomi, esküszöm, nem tudtam.”
“Hiszek neked.”
“Azt hittem, barátságos.”
“Tudom.”
Megrázta a fejét.
“Megállt az asztalomnál.”
“Feltételeztem.”
“Kávéüzenetek.”
Bólintottam.
“Feltételeztem.”
Az étterem felé nézett.
“Szörnyen érzem magam.”
“Nem csináltál semmit.”
“De Miles—”
“Miles elég mindent tud.”
Rám meredt.
“Azt hittem, Weston magányos.”
“Igen.”
“Ez nem ugyanaz, mint egyedülálló.”
“Nem.”
Két nappal később Weston írt üzenetet.
Te fordítottad ellenem.
Ezután:
Te is megmérgezted Miles-t ellenem.
Bámultam az üzeneteket.
Először válaszoltam azonnal.
Te csináltad magad.
Ő így írt:
Keserű vagy.
Gépeltem be:
Szégyelletél.
Aztán megállt.
A csere sehova sem vezetett hasznosnak.
Végül véget értek az üzenetek.
Aznap hétvégén elmentem táncolni az osztálytársaimmal.
Az első éjszaka hetek óta, nem Weston köré szerveződve.
Valaki posztolt egy csoportképet.
Hat ember.
Fénysor.
Egy másik csoportból egy fickó jelent meg a kép szélénél.
Tíz percig beszéltem vele.
Egy órán belül Weston írt egy üzenetet.
Ki az a fickó?
Hangosan nevettem.
Aztán még egyet:
Látod őt?
Az a férfi, aki többször tagadta, hogy a barátom, hirtelen aggódott, hogy talán továbblépek.
Ez az ellentmondás adta nekem a legtisztább betekintést eddig.
Weston nemcsak szabadságot akart.
Hatalmat akart, hogy létezik-e a kapcsolat.
Amikor Sabrina jelen volt, lazán voltunk.
Amikor egy másik férfi jelent meg mellettem, hirtelen újra a barátnője lettem.
Egyszerre akarta a kilépést és a tulajdonjogot.
Abbahagytam a válaszadást.
Utoljára találkoztunk ugyanabban a kávézóban, a campus közelében, ahol hónapokkal korábban Weston azt mondta, hogy Sabrina egy vicces középiskolai történet.
Mindkét kezével a csészéje köré fonta.
“Gondolkodtam rajta.”
“Jó.”
“Sabrina sosem volt igazán Sabrináról.”
Vártam.
“Én voltam.”
Nem mondtam semmit.
“Tizenöt évesen láthatatlannak éreztem magam.”
Hangja halk volt.
“Ő volt az, akit a legjobban akartam. És nem vett észre.”
“Tudom.”
“Azt hiszem, egy részem azt hitte, ha most akarna engem, az bizonyítaná, hogy az a gyerek tévedett magával kapcsolatban.”
“Ez érthető.”
Weston reménykedőnek tűnt.
A megértés veszélyes lehet, ha valaki megbocsátásnak gondolja.
Folytattam.
“Ez nem változtat azon, amit tettél.”
A remény eltűnt.
“Tudom.”
“Tényleg?”
“Igen.”
“Egy pánikpillanat érthető lenne.”
Rám nézett.
“A boldog óra pánik is lehetett.”
Bólintott.
“A második tagadás nem volt az.”
Csend.
“A hamis tartalék sztori nem volt az.”
A szeme lehullott.
“A grillezés egyáltalán nem volt az.”
“Tudom.”
“Terveket készítettél.”
Felnézett.
“Tervek?”
“Szándékosan távol tartottál.”
“Összezavarodtam.”
“Pontosan tudtál annyit, hogy másképp hazudj különböző embereknek.”
Ez lecsapott.
Nagyon megmozdult.
“Szerettelek.”
“Azt hiszem, igen.”
“Akkor miért nem elég ez?”
Mert a szerelem sosem volt az egyetlen kérdés.
“Mert a megbízhatóság számít.”
Rám nézett.
“Jó voltál hozzám, amíg Sabrina be nem lépett a szobába.”
