Még nem értettem, milyen gyorsan tud Weston újra meghatározni, ki vagyok, amikor a megfelelő közönség megjelenik.
Sabrina technikailag előttem volt a történetben.
Középiskolába járt Westonnal.
Két szekrény lemaradt.
A nagy tinédzser megszállottsága.
Tizenöt évesen ügyetlennek, soványnak, fájdalmasan komolynak nevezte magát.
Sabrina népszerű volt.
Vicces.
Atletikus volt.
Olyan fiúkkal járt, akik teljesen más társadalmi univerzumban éltek, mint ő.
Weston szerint alig ismerte őt.
A harmadik randinkon mesélt róla, miközben tésztát ettünk a campus közelében.
“Megszállott voltam.”
Nevetett magán.
“Még a vezetéknevemet sem tudta a harmadik évig.”
“Ez kemény.”
“Ó, borzalmas volt.”
“Elmondtad neki valaha?”
“Semmiképp sem vagyok.”
“Miért?”
“Mert élveztem, hogy méltóságom van.”
Nevettem.
Mosolygott.
A történet úgy hangzott, mintha befejezettnek tűnt.
Weston úgy mondta, mintha bizonyíték lenne arra, hogy érti a tinédzser vágyakozás nevetségeit.
Úgy kezeltem Sabrinát, mint egy régi évkönyvfotót.
Fontos ahhoz, hogy ki volt Weston régen.
Nem az, aki most volt.
A kapcsolatunk négy hónapja után történt egy incidens egy másik nővel a múltjából.
Egy találkozó vacsora.
Egyetemi barátok.
Útközben Weston megemlítette, hogy valaki Priya hívja a részvételt.
“Ő és én rövid viszonyunk volt másodéves.”
“Rendben.”
“Nem volt komoly.”
“Rendben.”
“Csak ne csináld furcsává.”
Felé fordultam.
“Mit jelent ez?”
“Semmi.”
“Most kifejezetten azt mondtad, ne csináljak valami furcsát.”
“Úgy értem, ne túlzásba esz a barátnő bemutatkozásával.”
Nevettem, mert azt hittem, viccel.
Nem volt az.
Vacsoránál Weston világosan bemutatott mindenkinek.
“Ő Naomi, a barátnőm. Közpolitikai munkában van velem.”
Név név után.
Háttér után.
Aztán megérkezett Priya.
Weston felállt.
“Priya. Hűha. Rég volt.”
Ennyi volt.
Nincs bemutatkozás.
Nincs Naomi.
Priya rám pillantott.
Összezavarodott.
Vártam.
Weston azonnal megkérdezte tőle a munkáról.
A pillanat elmúlt.
Az autóban utána felhoztam a témát.
“Körülbelül öt percig elfelejtetted, hogy létezek.”
“Nem felejtettem el.”
“Te mutattál be szó szerint mindenkinek.”
“Nem akartam furcsává tenni.”
“Megint ott az a kifejezés.”
Sóhajtott.
“Naomi, neki és nekem van múltunk.”
“És?”
“Kínos érzés volt.”
“Mi lett volna kínos abban, ha kimondom a nevem?”
“Túl sokat olvasol öt másodperc alatt.”
Öt másodperc.
Ez volt az a kifejezés, amit használt.
Olyan biztosnak tűnt, hogy végül ostobán éreztem magam, amiért törődtem vele.
Öt hónappal a randizás után még mindig hittem, hogy az a Weston, aki reggelit hozott nekem, a legigazabb változata annak.
A furcsa pillanatok kivételek voltak.
Nem adat.
Egy hónappal később lazán megemlítette, hogy online keresi Sabrinát.
“Miért?”
“Kíváncsi.”
“Miről?”
“Ahová került.”
“Általában keresel középiskolás embereket?”
Vállat vont.
“Mindenki így csinál.”
Valószínűleg igaz.
Elengedtem.
Akkoriban teljesen ártalmatlannak tűnt.
Néhány percnyi nosztalgia.
Amit nem tudtam, az az volt, hogy Weston rendszeresen ellenőrizte a nyilvános számláit.
Nem annyira megszállottan, hogy kívülről nyilvánvalóan aggasztónak tűnjön.
Halkan.
Néhány hetente.
Karrierfrissítések.
Utazások.
Kapcsolatok.
Városok.
Mire Sabrina a városunkba költözött, Weston már többet tudott a felnőtt életéről, mint én a legtöbb emberről, akiket hetente láttam.
Júniusban érkezett meg.
Új tanácsadói állás.
Tizenegy háztömbnyire Weston irodájától.
Ezt nem tőle tanultam.
Egy közös ismerősünk említette.
Három nappal később Weston felhozta a dolgot, miközben a forgalomra panaszkodott.
“Sabrina most a belvárosban dolgozik.”
Néztem az arcát.
Semmi nyilvánvaló.
Ha valami, túl semlegesnek tűnt.
Emlékszem, hogy ezt gondoltam, majd azonnal azt mondtam magamnak, hogy az a bizonytalan barátnővé válok, akinek nem akarok lenni.
A happy hour néhány héttel később jött el.
A kézfogás.
Valaki a mesterképzésből.
Tizenegy perc sört tartva.
Elmentem.
Weston követett engem a parkolóba.
“Naomi.”
Kinyitottam az autómat.
“Ne.”
“Pánikba estem.”
Megfordultam.
“Miről?”
“Nem tudom.”
“Ez nem válasz.”
“Láttam Sabrinát.”
“Igen.”
“És az agyam most csinált valami hülyeséget.”
“Elfelejtetted, hogy van barátnőd?”
“Nem.”
“Elfelejtetted a nevemet?”
“Nem.”
“Elfelejtetted nyolc hónapot?”
“Természetesen nem.”
“Akkor magyarázd el.”
Őszintén zaklatottnak tűnt.
Ez volt a probléma.
Weston nem tűnt számítónak.
Szégyellve nézett ki.
“Éveket töltöttem láthatatlan számára.”
“És?”
“Nem tudom. Újra látni őt tizenöt évesnek éreztem.”
“Ez segítene?”
“Nem.”
Közelebb lépett.
“Utálom, hogy ezt tettem.”
“Jó.”
“Esküszöm, nem fog megismétlődni.”
Véget kellett volna vetnem a kapcsolatnak.
Most már tudom.
Nem tettem.
Az emberek gyakran újraírják magukat erősebb változatokra, miután valami véget ér.
Elmondhatom, hogy azonnal felismertem a tiszteletlenséget, és végleg elmentem.
Nem tettem.
Szerettem őt.
Rémültnek tűnt attól, amit tett.
Azt akartam, hogy a magyarázat igaz legyen, mert egy szörnyű pánikreakció könnyebb túlélni, mint az alternatívát.
Három héttel később történt a második incidens.
Miles születésnapja.
Abban a lakásban, amit Westonnal osztott meg.
Tucatnyi alkalommal jártam ott.
Tudtam, melyik szekrényben van szemüveg.
Segítettem összerakni az olcsó könyvespolcot a nappaliban.
Tudtam a Wi-Fi jelszavát.
Weston is velem érkezett.
Amint beléptünk, átment a terembe Sabrina felé.
Még mindig levettem a kabátomat.
Miles odasétált.
Rám nézett rám Westonra.
Aztán furcsa módon megkérdezte:
“Naomi, mi járatban vagy?”
Nevettem.
“A születésnapod?”
Miles zavartan nézett.
Mielőtt megértettem volna, miért, Weston odaszólt a terem túloldaláról:
“Lehet, hogy bérelné a tartalék szobát.”
Megálltam.
Nem volt szabad szoba.
A lakásban két hálószobás volt.
Miles egy keskeny irodai sargot, ahol egy tartalék matrac volt a tárolásra.
Westonra néztem.
Már beszélt Sabrinával.
A bejáratban álltam, és azt gondoltam:
Tényleg csak úgy talált ki egy lakhatási megállapodást, hogy elkerülje a barátnő kinevezését?
