Később Sabrina közvetlenül kérdezte tőle.
“Találkozol valakivel?”
Öt lábnyira voltam.
Szó szerint öt láb.
Egy papírtányér a születésnapi tortával a kezében.
Weston így nyilatkozott:
“Nyitva tartom a lehetőségeimet.”
A tányér hirtelen nehéznek tűnt.
A konyhapultra tettem.
Aztán a kabátomért mentem.
Weston utolérte a folyosón.
“Naomi.”
“Nem.”
“Nem tudom, miért mondtam ezt.”
“Tényleg?”
“Megint megdermedtem.”
“Érdekes állapot.”
“Mi?”
“Csak Sabrina körül fagysz meg.”
Becsukta a szemét.
“Megmondom neki.”
“Mit mondjak neki?”
“Hogy együtt vagyunk.”
“Nem kellene semmi tisztáznivaló.”
“Tudom.”
“Tényleg?”
“Igen.”
Többször bólintott.
Egyedül mentem haza.
Másnap reggel virágot küldött.
Bocsánatkérés.
Egy hosszú üzenet.
Maradtam.
Megint.
A harmadik eset végre megváltoztatta, ahogyan feldolgoztam a problémát.
Irodai grillezés.
Weston azt mondta, hogy csak alkalmazottaknak van szó.
“Nincs plusz egyes?”
“Nem.”
“Vége.”
“Őszintén szólva, valószínűleg untatna.”
Hittem neki.
Az esemény előtti este láttam a cég nyilvános szórólapját online.
PLUSZ EGYEKET SZÍVESEN LÁTUNK.
HOZD EL A KEDVENC EMBEREIDET.
Bámultam.
Először nem szembesítettem őt.
Információt akartam.
Nem egy újabb magyarázat.
Látni akartam, mit tesz Weston, amikor azt hitte, nem tudom.
Tizenkét fotót tett közzé a grillezésről.
A kollégák a grill körül.
Röplabda.
Egy piknikasztal.
Csoportos fotók.
Aztán egy Sabrinával.
Weston karja a vállainál pihent.
Mindketten nevettek.
Nyilvánosan tette közzé.
Habozás nélkül.
Nem aggódhatok, hogy láthatnám.
Vagy talán az a magabiztosság, hogy látom, és elfogadom a magyarázatot, ami következik.
Néhány percen belül lájkolta Sabrina posztjait.
A saját bejegyzéseim napokig is lemaradhatnak.
Ez a részlet kicsinyesnek hangzik.
Nem a közösségi médiáról volt szó.
A figyelemről szólt.
Weston vizuálisan mesélt a világnak, amit már szóban is elmondott Sabrinának.
Elérhető.
Nyisd ki.
Kizárva.
Aznap este az ágyamon ültem, és bámultam a fotót.
Valami megnyugodott bennem.
A fájdalom nem tűnt el.
Átszerveződött.
Egyre kevésbé gondolkodtam úgy, mint egy barátnő, aki megpróbál megmenteni egy kapcsolatot, inkább úgy, mint egy ember, aki egy mintát figyel.
Weston nem volt kegyetlen élete minden részében.
Ez fontos.
Kedves volt a professzorokhoz.
Hasznos az osztálytársaknak.
Figyelmes az anyjára.
Sokszor kedves volt velem.
A problémája konkrétabbnak tűnt.
Sabrina valamit képviselt.
Egy tizenöt éves Weston soha nem hagyta abba a kiválasztás várását.
Felnőtt Weston szerzett diplomát.
Karrier.
Barátságok.
Kapcsolatok.
De önbecsülésének egy apró része befejezetlen maradt.
Ha Sabrina akarta őt, akkor a tinédzser Weston végre győzött.
Ez a magyarázat végül segített megérteni őt.
Ez nem mentette fel őt.
A magyarázatok és kifogások más dolgok.
A barbecue után elkezdtem más döntéseket hozni.
Miles és én kávéztunk.
Semmi szokatlan.
Természetesen barátok lettünk.
Olyan dühös volt értem, ahogy nem kértem tőle.
“Tudod, hogy hazudott a buliról?”
“Igen.”
“Azt mondta, nem tudsz eljönni.”
Ránéztem.
“Mi?”
“A grillezésen.”
“Azt mondta, nem tudok eljönni?”
Miles arckifejezése megváltozott.
“Ezt mondta az embereknek.”
Érdekes.
Weston nem csak elrejtette előlem a meghívást.
Okot talált a távollétemre.
Megkevertem a kávémat.
Miles figyelt engem.
“Mit fogsz tenni?”
“Nem tudom.”
“Nevetségesen viselkedik.”
“Tudom.”
Beszélgettünk Sabrináról.
Nem stratégiailag.
Legalábbis nem teljesen.
Mondtam, hogy viccesnek tűnik.
Éles.
Magabiztos.
Miles egyetértett.
Vicceltem, hogy miután Weston évekig beszélt róla, szinte lenyűgöző volt, hogy soha nem hívta meg randira.
Miles nevetett.
“Valakinek kellene lennie.”
Ránéztem.
“Talán valakinek kellene lennie.”
Ennyi volt.
Egy mondat.
Nem kértem Milest, hogy üldözze Sabrinát.
Nem én találtam ki történeteket.
Nem küldtem neki utasításokat.
Egyszerűen abbahagytam Sabrina tulajdonának kezelését, amire Weston valamilyen ősi igényt igényel.
Két héttel később jött a kvíz este.
Weston azt mondta, hogy a kollégákkal jár a járásra.
Én mégis megjelentem.
Miles ott volt.
Együtt ültünk.
Weston belépett és meglátott minket.
Az arca megváltozott.
Zavartság.
Aggodalom.
Aztán egy fájdalmas mosoly.
Leült a terem túloldalára.
Húsz perccel később megérkezett Sabrina.
Miles integetett egyet.
Csatlakozott hozzánk.
Beszélgettek.
Tíz percen belül kétszer is megnevettette.
Nem Weston, aki azt a felnőtt szerepét próbálja előadni, bárcsak középiskolában lett volna.
Csak Miles volt, mint Miles.
A második kvízkérdések körére számokat cseréltek.
Weston mindent figyelt.
Elvesztette a figyelmét a kérdéseken, amiket általában tudna.
Többször is jártam a bárba.
Az este végén közeledett Mileshoz a folyosón.
Nem voltam ott.
Miles másnap mondta nekem.
Weston így nyilatkozott:
“Tudod, hogy középiskola óta kedvelem.”
Miles így válaszolt:
“Van barátnőd.”
Weston így nyilatkozott:
“Elég nagy dolog, hogy valakit keresel, akit tudsz, mindig is akartam.”
Miles ismételte:
“Van barátnőd.”
Saját ellentmondása miatt sarokba szorítva Weston meghozta azt a döntést, amit mindig is meghozott.
Kitörölt.
“Ő nem igazán a barátnőm. Néha csak lógunk együtt.”
Nyolc hónap.
Megint.
Semmivé redukálva.
Miles másnap reggel felhívott.
A hangja lapos volt.
“Azt mondta, ti ketten csak lógjatok.”
Becsuktam a szemem.
“Hiszek neked.”
“Naomi, láttam ezt a kapcsolatot.”
“Tudom.”
“Láttam, hogy reggelit hozott neked.”
“Tudom.”
“Ott voltam, amikor az anyja hívott.”
“Tudom.”
“Mit csinál?”
Kinéztem a lakásom ablakán.
“Szerintem két valóságot akar.”
“Mit jelent ez?”
“Akkor akar engem, amikor Sabrina nem figyel.”
Miles csendben volt.
“Nem veszek részt ebben.”
“Jó.”
Két héttel később Miles és Sabrina hivatalosan is találkoztak.
Sabrina feltett egy fényképet.
Tető bár.
Ketten mosolyogtak.
Felirat:
Néha megéri esélyt adni valami jóra.
A képet bámultam.
Győzelmet vártam.
Ehelyett valami vegyes érzést éreztem.
Elégedettség.
Szomorúság.
Megkönnyebbülés.
