A folyosó felől nehéz léptek közeledtek. Eduardo rúgta be a szoba ajtaját, kezében egy taktikai lámpával szerelt pisztollyal. A vakító fénysugár egyenesen a szemünkbe vágott.
— Vége a játéknak, Santiago. Nincs hová futni. Add ide a gyerekeket, és talán gyors halálod lesz.
Santiago nem hátrált. Saját testével takarta el Mateót és engem:
— A fiaimat csak a holttestemen keresztül kaphatod meg, Eduardo.
— Legyen úgy — emelte fel a fegyvert az unokatestvér, és az ujja megfeszült az elsütőbillentyűn.
Ám mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, a háta mögül egy árnyék vetődött rá elemi erővel.
Renata volt az.
A nő, akinek lelkét megmérgezte a kapzsiság, de akiben a végső pusztulás láttán feltámadt az emberi maradvány. Egy nehéz bronz gyertyatartóval sújtott le Eduardo vállára. A lövés félrement, a golyó a mennyezeti stukkót zúzta szét, vakolatport zúdítva a szobába. Eduardo felordított a dühtől, megfordult, és a fegyver agyával leütötte a nőt, ám ez a másodpercnyi késlekedés elég volt: a lépcsőfordulóban megjelentek a szövetségi nyomozók, és egyetlen célzott lövéssel harcképtelenné tették az árulót.
A fegyver csörrenve hullott a padlóra. Eduardo a sebesült karját szorongatva roskadt a sarokba, miközben a rendőrök megbilincselték.
A szobában lassan elült a lőporfüst. A padlón fekvő Renata nehezen vette a levegőt, szájából vékony vérvonal szivárgott. Santiago letérdelt mellé, kezében a kisfiával.
— Miért tetted ezt az utolsó pillanatban, Renata?
A nő megfakult tekintettel nézett a férfira, majd rám, a rebozó borostyánszínű napjaira:
— Mert… mert Valeriát valóban szerettem valaha… még mielőtt a pénz mindent elpusztított volna bennem. Ne engedd… ne engedd, hogy a fiúk szeretet nélkül nőjenek fel…
Ezekkel a szavakkal elvesztette az eszméletét.
A vihar lassan elcsendesedett Mexikóváros felett. Az ablakokon át beszűrődtek a hajnal első aranyló sugarai, megtörve a hosszú éjszaka sötétségét.
Dr. Mendoza lépett a szobába, kezében a sértetlen végrendelettel. Csendben felbontotta a hivatalos viaszpecsétet, és felolvasta Valeria utolsó sorait:
— „Minden vagyonomat és részvényemet a fiaimra, Nicolásra és Mateóra hagyom. A nagykorúságukig a felügyeleti jogot és a vagyongondozást kizárólag a férjemre, Santiago del Valléra, és az én édes húgomra, Lucía Domínguezre bízom. Kettőjüknek együtt kell felnevelniük a fiúkat, mert csak így lesz biztosítva a családunk jövője és lelki békéje.”
Santiago rám nézett. A szeme tele volt könnyel, de ez már nem a gyász és a tehetetlenség könnye volt, hanem a megváltásé.
Lassan odalépett hozzám, átkarolta a vállamat, amelyen a két kisfiú békésen, mélyen aludt a régi kendő oltalmában.
— Megbocsátasz nekem, Lucía? — kérdezte megtört hangon. — Megbocsátasz, hogy nem láttam az igazságot?
— Nincs mit megbocsátani, Santiago — feleltem halkan, miközben a felkelő nap fénye megvilágította az arcunkat. — Mostantól együtt vigyázunk rájuk. Ahogy Valeria szerette volna.
A milliárdos háza azon a reggelen szűnt meg rideg klinikának lenni. A falak közül örökre eltűnt a félelem és a hazugság, és a csendet végre felváltotta az élet, a remény és az igaz szeretet dallama.
Ha szeretnéd megtudni, hogyan alakult Santiago és Lucía sorsa a tárgyalások után, és milyen megrázó titkok derültek még ki a Del Valle család múltjából, kattints ide a teljes történet befejezéséhez és a folytatáshoz!
