Másnap délben azonban Renata bejelentés nélkül lépett be a főbejáraton. Tűsarkú cipője fenyegetően kopogott a lépcsőfordulókon, karja alatt vaskos, vörös viasszal lepecsételt dossziét szorongatott.
— Ezt a nőt még a mai nap folyamán el kell távolítanod a birtokról — lépett be kíméletlenül Santiago dolgozószobájába, ügyet sem vetve a férfi elmélyült munkájára.
— A fiaim az ő jelenlétében találtak békére, Renata — válaszolt Santiago hűvös nyugalommal.
— Ez patológiás, veszélyes függőség! Egy tanulatlan cseléd manipulálja a csecsemők idegrendszerét!
— Nem küldöm el Lucíát. Szükségük van rá.
Renata ekkor az íróasztal sima lapjára csúsztatott egy hivatalos fejlécű pszichiátriai és gyermekvédelmi jelentést.
— Ha nem engedelmeskedsz, kénytelen leszek hivatalos úton bejelenteni, hogy a gyász következtében kialakult mély depressziód miatt érzelmileg és mentálisan alkalmatlan vagy a kiskorúak felügyeletére. Elveszik tőled a fiúkat, Santiago.
A gyomrom jeges görcsbe rándult a félig nyitott ajtó mögött hallgatózva. Tudtam, Santiago megbénul a gondolattól, hogy a felesége után a fiait is elveszítheti. Renata pontosan ismerte ezt a sebezhető pontot, és sebészi pontossággal döfte bele a mérgezett tőrt.
Egy órával később a férfi a folyosó árnyékában állt elém, tekintetét a földre szegezve.
— Lucía… kérem, egy ideig ne lépjen be a gyerekszobába. Maradjon a konyhai részen.
— Valóban ezt akarja, uram? A saját szívéből fakad ez a döntés?
Santiago nem felelt, csak elfordította arcát.
Bementem a csecsemőkhöz utoljára. Gyengéden megcsókoltam mindkettőjük selymes homlokát, leoldottam vállamról a rebozót, és a kiságy rácsára terítettem, hogy legalább az illatom velük maradjon.
A fiúk abban a másodpercben felriadtak.
Nem egyszerű gyermeksírás volt ez: a magány kétségbeesett, zsigeri sikolya szakadt ki belőlük.
Lefelé lépkedve a monumentális lépcsősoron hallottam, ahogy Santiago odabent kétségbeesetten kiabálni kezd, miközben Renata emelt hangon, parancsolóan oktatja ki őt. A pihenőnél még egyszer utoljára hátrafordultam.
Renata ott állt a galéria korlátjánál, és leplezetlen diadallal az arcán mosolygott rám.
Ekkor azonban Santiago telefonja élesen felcsörrent a zakója zsebében. A férfi megtorpant, majd határozott léptekkel a dolgozószoba felé vette az irányt, ahol valaki a félhomályban már kinyújtotta ujjait a páncélszekrényből előkerült iratgyűjtő felé…
2. RÉSZ: A MASZKOK LEHULLANAK
Santiago egyetlen rántással kitárta a tölgyfa szárnyas ajtót. A kezében azonban nem az iratgyűjtő lapult, hanem egy megviselt, tenyérnyi méretű, vörös bőrrel bevont miniatűr diktafon.
A dolgozószoba levegője szinte megfagyott; a nehéz bársonyfüggönyök kizárták a délutáni napfényt, csak az asztali zöld lámpa vetett éles fénykört a mahagóni asztallapra. Ott hevertek Renata pecsétes szakvéleményei, egy régi típusú, lemerült mobiltelefon és egy gyűrött, megsárgult rajzlap. A papíron gyermekrajz látszott: két apró, kör alakú figura kapaszkodott egy nő kecses kézfejébe, amelynek csuklóját apró, sugaras napok ékesítették.
Pontosan olyanok, mint amilyeneket a nagynéném hímzett az én rebozómra.
— Ezt hol találtad? — léptem be a szobába, feledve a szolgálók protokollját.
Santiago zavartan nézett rám, a szeme vöröslött a fojtogató feszültségtől:
— A feleségem személyes emléktárgyai között, az alsó rekeszben.
Renata ekkor villámgyorsan az asztalhoz lépett, hogy magához ragadja a rajzot:
— Ez teljesen irreleváns! A gyász mindannyiunk elméjét megzavarja, Santiago! Ne kapaszkodj gyermeteg firkákba!
— A rajzot Valeria készítette a halála előtt? — kérdeztem, és a hangom most először csengett keményen, követelőzően.
— Ez magára egyáltalán nem tartozik, takarítónő! — vágta rá Renata ellentmondást nem tűrő agresszióval.
— Akkor mondja meg, miért szerepel rajta az a családi szimbólum, amelyet a nővérem hímzett a vállkendőmre?
Renata vonásai megdermedtek, a festett szemöldöke megrándult. Santiago tekintete azonnal a nőre szegeződött, és a benne rejlő üzleti éleslátás hirtelen összerakta a darabkákat.
— Milyen szimbólumról és miféle nővérről beszél, Lucía?
A szívem olyan elemi erővel lüktetett a torkomban, hogy alig kaptam levegőt.
— Valeria és én ugyanannak az anyának a méhéből születtünk — mondtam ki végre a titkot, amely hónapok óta égette a lelkemet. — Ő volt az idősebb nővérem. Őt fogadta örökbe a Del Valle család távoli ága, miközben én délen maradtam a szegénységben.
Santiago kővé dermedve állt a szoba közepén.
Odaléptem a bútorhoz, kiterítettem a kendőmet, és felhajtottam a kettős varrást. A pamutrétegek közül előtűnt az a jellegzetes, vörösesbarna fonal, amellyel a családunk évtizedek óta dolgozott.
— Maga tudta, hogy ki vagyok valójában, Santiago úr?
— Nem… — suttogta a férfi döbbenten. — Renata azt mondta, hogy egy külvárosi közvetítőirodán keresztül, referenciák nélkül vett fel magát, puszta könyörületből.
— Mert így sokkal egyszerűbb volt felügyelet alatt tartani téged a házban! — tört ki Renatából a fojtott düh. — Ne próbáld megmásítani a valóságot, Lucía!
A nő elegáns modora szertefoszlott, a tekintetében tiszta, hideg gyűlölet parázslott.
Santiago nem vitatkozott tovább. Megnyomta a vörös diktafon lejátszás gombját.
Kezdetben csak statikus sercegés, fémes zörej hallatszott a parányi hangszóróból, majd megszólalt Valeria jól ismert, bársonyos, de a fájdalomtól elcsukló hangja.
— „Ha ezt a felvételt hallgatod, Santiago… az azt jelenti, hogy már nem lehetek melletted és a fiaink mellett. Könyörgöm, ne bízz Renatában. A magánklinikán ő volt az, aki felülbírálta az infúziómat, megváltoztatta a gyógyszerem adagolását, azt állítva, hogy a szülés után minden kitisztul. Ha bármi végzetes történne velem, keresd meg a húgomat, Lucíát. A kicsik ismerik az érintését, ismerik a hangját. A várandósságom utolsó trimeszterében minden áldott este ott ült az ágyam mellett a hegyi házban, és ezt a dalt énekelte nekik…”
