Santiago az asztal szélébe kapaszkodott, ujjai fehéredtek a szorítástól, majd arcát a tenyerébe temette.
Renata hátrálni kezdett a kijárat felé:
— Ez egy aljas montázs! Manapság mesterséges intelligenciával bármilyen hangot le lehet másolni!
— A felvétel digitális időbélyegzője hat nappal Valeria szülése előttről származik — emelte fel a készüléket Santiago, és a szemei villámokat szórtak. — A saját hálószobánk rejtett széfjéből vettem ki, amelynek kódját csak ketten ismertük a feleségemmel.
— Azt mered állítani a képembe, hogy én öltem meg őt?! — sikoltott fel a pszichológusnő.
— Én egyetlen szóval sem vádoltalak meg ezzel — válaszolt Santiago jeges nyugalommal. — Te magad mondtad ki.

Ebben a drámai másodpercben a gyerekszoba felől újra felharsant a két csecsemő keserves sírása. A hangjuk most nem hisztérikus volt, hanem egyértelmű segélykiáltás. Santiago rám emelte meggyötört tekintetét:
— Miért hallgatott eddig, Lucía? Miért nem lépett elém a legelső napon?
— Mert Renata asszony megfenyegetett: ha elárulom a származásomat, eltiltja magát tőlem, a fiúkat pedig idegen intézetbe záratja a kapcsolatai révén. Megesküdtem Valeriának a halálos ágyán, hogy csak akkor leplezem le magam, ha a gyermekek élete közvetlen veszélybe kerül.
— És most abban van?

Mielőtt kinyithattam volna a számat, a villa elektronikus védelmi rendszere fülsiketítő szirénázásba kezdett. A külső térfigyelő monitorokon látszott, ahogy egy sötétített üvegű, rendszám nélküli fekete szedán csikorogva lefékez a kovácsoltvas főkapu előtt.
Renata retiküljében vibrálni kezdett az elegáns okostelefon. A kijelző fényében mindannyian tisztán láttuk a felvillanó üzenetet:«A fiúkat még az éjjel el kell szállítani a magánrepülőtérre. A gyámsági papírok készen állnak.»

Santiago lassan kivette a némán reszkető nő kezéből a telefont, majd rám pillantott:
— Lucía… kik ezek az emberek odakint?

3. RÉSZ: AZ ÁRULÁS HÁLÓJA
— Nem tudom a nevüket — feleltem suttogva —, de azt pontosan tudom, hogy Renata asszony nem egyedül szőtte ezt a hálót. Egyedül nem lett volna képes meghamisítani a zárójelentéseket és a klinikák kartonjait.

A vészkijáratok fölött ritmikusan pulzált a vörös riasztófény, bíborba vonva a dolgozószoba faburkolatát. Az ablaküvegen sűrűn vert az időközben kitört trópusi eső, a kapun túlról pedig a fekete limuzin motorjának tompa, fenyegető moraja hallatszott. Santiago határozott mozdulattal elfordította a belső biztonsági zárat.
— Innen senki nem viszi el a fiaimat. Senki.
Renata ekkor kihúzta magát, levetkőzve minden korábbi félelmét; az arca hideg, számító maszkká merevedett:
— Késő, Santiago. Két héttel ezelőtt aláírtad a felhatalmazást. Azt a dokumentumot, amelyben a mentális állapotodra hivatkozva ideiglenes gyámsági jogot ruházol rám mint a család hivatalos tanácsadójára.
— Én soha nem írtam alá ilyesmit!
— Dehogynem. Amikor a halotti bizonyítványokat és a hagyatéki papírokat toltam eléd az altatók hatása alatt. Nem emlékszel? A te kezed vonása szerepel minden egyes oldalon.

A milliárdos arcizma megrándult a felismeréstől:
— Te szándékosan gyógyszereztél engem is… Te adtad a teámba a nyugtatókat esténként.
— Összeomlottál volna nélkülük! — kiáltotta a nő cinikusan. — Én tartottam működésben a birodalmadat!
— Akkor miért kellett eltitkolnod előlem, hogy a feleségemnek van egy testvére? Miért kellett Lucíát cselédként megaláznod ebben a házban?

Santiago megnyomta a diktafon következő gombját. A felvétel folytatódott, és Valeria meggyötört hangja betöltötte a teret:
— „Lucía nemcsak a testvérem, hanem a vérem, az egyetlen ember a világon, akire rábíznám a gyermekeim sorsát. Santiago, ha valaha kételkednél benne, nézd meg a klinikai kartonom eredeti másolatát. Renata hozzáférést kapott az alapítványi számlákhoz… mindent eltervezett.”

A széf mélyéről előkerült egy gyűrött, pecsétes laboratóriumi lap is, amelyet Santiago a fény felé tartott:
— Ez mi, Lucía?
— A nővérem utolsó toxikológiai vizsgálata — válaszoltam halkan. — Egy idős ápolónő csempészte ki nekem a szülészetről, akit még anyám ismert. Olyan szintetikus véralvadásgátlót juttattak Valeria szervezetébe a műtét előtti órákban, amely garantálta a masszív belső vérzést.
Renata hisztérikusan felkacagott, de a hangja üresen kongott:
— Ezzel nem mentek semmire! Egy névtelen fecni nem áll meg a bíróság előtt egy neves szaktekintéllyel szemben!

— Valóban nem, doktornő — szólalt meg egy mély, tekintélyt parancsoló hang az ajtó felől.
A biztonsági kódzár halk kattanással feloldódott, és a szobába belépett a Del Valle Magánklinika orvosigazgatója, Dr. Mendoza, két egyenruhás szövetségi nyomozó kíséretében. A kezében nem fegyver volt, hanem egy átlátszó, bűnügyi bizonyítéktasak.

Santiago döbbenten meredt a jövevényekre:
— Mendoza doktor? Hogy jutottak át a külső zárakon?
— A kapus a biztonsági szolgálat utasítására nyitotta ki a bejáratot — felelte az idős professzor komoran. — A szövetségi ügyészség már három napja zárolta a klinika szervereit. Bár valaki megpróbálta véglegesen törölni Valeria asszony kezelési naplóját, az automatikus felhőalapú biztonsági mentés megőrizte az eredeti adatokat.
Renata hátrálni próbált, de az egyik nyomozó elállta az utat az erkélyajtó felé.
— Ez koholmány!
— Nem az — rázta meg a fejét az igazgató. — A gyógyszerraktár biztonsági kamerája rögzítette, amint maga, Cárdenas doktornő, a műtét előtti éjszakán belép a steril szobába, és kicseréli az ampullákat.