A szobára síri csend nehezedett. Csak a vihar verte dühödten az üvegtáblákat.
Renata válla megereszkedett, arcáról lehullott a felsőbbrendű gőg:
— Nem akartam, hogy meghaljon… — suttogta remegő ajkakkal. — Csak azt akartam, hogy tartósan kómába essen, vagy képtelen legyen ellátni a kicsiket. Valeria meg akarta változtatni a végrendeletét. Mindent a fiúkra akart hagyni egy olyan alapítványon keresztül, amelyet én kezeltem volna. De ha a gyerekek felügyeletét elveszíti Santiago, és a csecsemők gondozásba kerülnek, a teljes családi vagyon felett én rendelkeztem volna korlátlanul!
Santiago ökle fehéredett a dühtől, de mielőtt megszólalhatott volna, Mendoza doktor átnyújtotta a lepecsételt borítékot:
— Itt van Valeria asszony valódi, közjegyző előtt letétbe helyezett végrendelete. Ma reggel nyitották fel a széfet. A törvény szerint a felbontásnál a férjnek és az édesanyai ág vér szerinti képviselőjének, Lucía asszonynak is jelen kell lennie.
Santiago keze a viaszpecsét fölé emelkedett.
Ám abban a pillanatban Renata mobiltelefonja ismét felvillant az asztalon. Egy újabb üzenet érkezett a rejtélyes számról:«Ha a nő megbukott, életbe lép a másodlagos protokoll. Santiago del Valle nem éri meg a hajnalt. Végezzetek mindenkivel a házban.»
Santiago elolvasta a szöveget, és a tekintetünk összetalálkozott.
A nehéz tölgyfa bejárati ajtó felől három tompa, kimért koppanás hallatszott a vihar zúgásán keresztül.
És egy ismerős, hideg hang odakintről kimondta a milliárdos nevét…
4. RÉSZ: AZ ÁRNYÉKOK A KAPUN TÚL
A folyosókon végigfutó feszültség szinte tapinthatóvá vált. A szövetségi tisztek azonnal kibiztosították fegyvereiket, és a fal mellé húzódtak. A házban tartózkodó személyzet rémülten húzódott a konyha hátsó traktusába, miközben a gyerekszoba monitorjai vörösen villogtak: Nicolás és Mateo pulzusa a riasztó hangjára veszélyesen megemelkedett.
— Lucía, menj a fiúkhoz — suttogta Santiago, és a tekintetében most először nem a megtört milliárdost láttam, hanem egy olyan apát, aki az élete árán is megvédi a vérét. — Zárd magatokra a páncélszobát. Ne nyiss ajtót senkinek, csak ha én mondom a jelszót.
— Nem hagyom magára — léptem közelebb. — Valeria rám bízta magát is. A család nem szakadhat szét újra.
A bejárati ajtó elektronikus zárja ekkor hatalmas szikrával füstölni kezdett; a kintről érkező támadók egy nagyfeszültségű impulzussal kiiktatták a digitális védelmet. A nehéz szárnyak lassan feltárultak, és a küszöbön megjelent egy férfi, akinek a látványától Dr. Mendoza kezéből kiesett a jegyzőkönyv.
Eduardo del Valle volt az. Santiago unokabátyja, a családi holding pénzügyi igazgatója, aki az elmúlt hónapokban a háttérből irányította a vállalat felvásárlási ügyleteit. Mögötte három fekete taktikai ruházatot viselő, fegyveres zsoldos állt, arcukat maszk fedte.
— Milyen megható családi tabló — lépett be Eduardo, elegáns esőkabátjáról patakokban folyt a víz a tiszta márványra. — Renata, drágám, mindig is tudtam, hogy a professzionális pszichológia túl finomkodó eszköz a valódi hatalomátvételhez. Kár volt ennyit teátrális drámáznod azokkal a csecsemőkkel.
Renata a falhoz lapult, a tekintetében a rettegés váltotta fel a kapzsiságot:
— Eduardo… te azt mondtad, csak a gyámságot szerezzük meg!
— A tervek változnak, unokatestvérem — fordult Santiago felé a férfi, miközben fegyverét hanyag eleganciával a kezében forgatta. — Két síró csecsemő és egy labilis apa túl sok kockázatot jelentett volna a nemzetközi részvényesek előtt. Egy tragikus családi leszámolás, amelyben a bosszúszomjas cseléd és a pszichológusnő egymást pusztítja el a milliárdossal együtt… sokkal tisztább forgatókönyv a tőzsde számára.
Santiago lassan a nyomozók elé lépett, védve engem és az orvost:
— Valeria halála… te pénzelted Renatát, ugye?
— Valeria túl sokat kérdezett az offshore alapokról — mosolygott Eduardo fagyosan. — Ráakadt azokra a számlákra, amelyeken keresztül a holding vagyonát kimenekítettem. Amikor teherbe esett az ikrekkel, nyilvánvalóvá vált, hogy az öröklés mindent borít. Meg kellett tisztítani a terepet. És most eljött az ideje a végső lezárásnak.
A zsoldosok felemelték fegyvereiket, ám ebben a pillanatban a villa belső világítása hirtelen kialudt. Teljes, koromsötét éjszaka borult a csarnokra.
Én ismertem ezt a házat. Az elmúlt hetekben minden egyes négyzetcentiméterét felmostam, kitakarítottam a titkos szervizfolyosókat, ismertem a régi mexikói épület rejtett zugaiban húzódó faajtókat, amelyeket a modern milliárdosok már rég elfelejtettek.
Megragadtam Santiago kezét a vaksötétben.
— Erre! — suttogtam, és a falba süllyesztett tölgyfa burkolat felé rántottam őt, miközben a sötétben felugattak az első tompított lövések.
5. RÉSZ: A VÉGSŐ VALLOMÁS ÉS A HAJNAL
A szervizlépcső meredek fokain kapaszkodtunk fel a felső szintre. Mögöttünk a szövetségi tisztek viszonozták a tüzet, a márványcsarnokból golyók csapódása és üvegszilánkok záporozó hangja visszhangzott fel. Santiago szorosan fogta a kezemet; a sötétben nem a cseléd és az úr futott, hanem két ember, akiket összekötött a túlélés ösztöne és a gyermekek iránti feltétlen szeretet.
Felértünk a gyerekszoba előterébe. Nicolás és Mateo sírása mostanra elcsendesedett; mintha a babák megérezték volna a végzetes veszély közelségét.
Kinyitottam a rejtett páncélajtót, és besodortam Santiagót a szobába. Magamra kanyarítottam az ágyra terített rebozót, felemeltem az egyik kisfiút, míg a másikat az apja mellkasára szorítottam.
